„A Halál egyszer mindenkire rámosolyog. Az ember nem tehet mást, mint hogy visszamosolyog.”

      A halál az élet természetes velejárója. Mivel nem tudhatjuk utána mi lesz, természetes az is, hogy több-kevésbé félünk, de legalábbis tartunk tőle.

      Egyeseknek megváltás a halál. Súlyos betegek, különösen, ha fájdalmuk elviselhetetlen, mások ápolására szorulnak, az emberi méltóságuktól megfosztottak, magukról gondoskodni nem tudó idősek véleményem szerint joggal várják a halált. De biztos, hogy utána jobb lesz?

      Sajnos sokan a problémáik elöl menekülnek a halálba. Szerintem ez helytelen magatartás. Nincs olyan, amit valahogy ne lehetne megoldani. Feledni persze sok mindent nem lehet, de ha másként nem, külső segítséggel –akár barátok, akár szakember- sok mindenen túl lehet lendülni. Előfordulhat, hogy valaki tetteinek következményei elöl menekül, amikor felelősségre vonásra kerülne a sor. Ilyen volt pl. hitler öngyilkossága. Érthető, ám semmi alól nem mentesít, és az emberi méltóság elvesztésével jár, és hiszem, hogy ezek az emberek haláluk után sem fogják nyugalmukat találni. „Sok ellenséged van ezen a világon… hát még a másikon!”

      Nyugodtan meghalni lehet. Aki felkészült rá, szorongás nélkül, az élet rendjébe belenyugodva hal meg, az nem fog görcsösen kapaszkodni kisszerű életébe. Ha hagyjuk magunkat elmenni, talán az itt maradóknak is kevesebb fájdalmat okozunk. Ha a családtagok, rokonok, barátok nem azt látják, hogy az illető maradni akar, talán könnyebben elfogadják a halál tényét, nem úgy gondolnak a halálra, mint szerettük elrablójára, hanem, mint szerettük életének végére, és számára valami új, talán jobb kezdetére.

      Manapság mindenki csak a szépet akarja látni, ha a halálról van szó, becsukjuk a szemünket, úgy nézünk el mellette, mintha szemlőt viselnénk. Egészen addig, míg nem hozzánk közelállóval történik. Onnantól kezdve egy ideig fájdalom és szörnyűség, majd mindent megteszünk, hogy megszabaduljunk tőle. Kevesen tudják a halált a maga valóságában elfogadni, csak az ellenséget látják benne.

      A gyász miatt érzett fájdalom, ha olyan emberről van szó, akit szerettünk, nem elkerülhető, hiszen minden veszteség fáj. De ha elhisszük, hogy szerettünknek így jobb lesz, felül lehet talán emelkedni rajta. Ha betegség rabol el tőlünk valakit, vagy baleset áldozatává válik, természetes, hogy az élet igazságtalanságára fogjuk. A betegségek elterjedéséről, a balesetekről azonban leginkább mi tehetünk, és nem az élet…

      A halál adhat megnyugvást is, pl. ha látjuk egy általunk szeretett ember haláltusáját, birkózását valamiféle kórral. Ez esetben megnyugvást ad, hogy ennek vége. Kicsit talán önzésnek is tűnhet ez, hiszen egy szenvedő ember látványa, annak ellátása a közelében élőkre is iszonyú terhet ró, de magának az elmenőnek is megnyugvás ezek után a halál, persze csak ha a gyógyulásra nincs esély sem.

      Sajnos a mai felgyorsult, és továbbra is egyre gyorsuló világban az elmenés méltósága nagyban megcsorbult. A közeliek elsiratják halottukat, a távolabbiak részvétet kívánnak nekik, aki nem tud személyesen megjelenni a temetésen, ír egy levelet, majd elintézik a szükséges papírmunkát, elmondanak két imát, a test mehet a gödörbe, a föld meg a tetejére, és kész, megy minden tovább, ahogyan volt, csak mínusz egy ember. Régen napokig siratták az elhunytat a tisztaszobában felállított ravatalnál, ma már ezt nem lehet, hiszen a halott nem állhat napokig a házban. Ehelyett jön egy kocsi, elviszi a holttestet, a ravatalozóban kifektetik, aki akarja, megnézi, intézi hozzá utolsó szavait, és kész. Nincs idő felfogni, feldolgozni, a hulla egy termék, kirakták, megnézték, vigyék is el, ennyi volt, kell a hely a következőnek. Sokkal méltóságteljesebb volt a régi, falusi mód.

      Egy temetés is lehet szép, ha nem ellenségként tekintünk a halálra, hanem úgy, hogy az elmenőnek beteljesedett a sorsa. És igen, egyszer velünk is ez fog történni, de addig próbáljunk meg mindent elkövetni a boldogulásunkért, az elmenőnek pedig adjuk meg a végtisztességet, és bocsássuk új útjára.

      Számomra a temetők kimondottan szépek. Szeretek temetőben sétálni, ilyenkor nyugodt vagyok, és átérzek valamit az egész létezésből, úgy érzem, mintha valamivel közelebb lennék az igazsághoz. A temetők minden egyes pontján a végső nyugalom érződik, az, hogy talán nem céltalan, amit most, életünkben teszünk.

      Különböző kultúrák különbözőképpen értelmezik a halált. Vannak, akik az eltávozott feltámadásában hisznek, vannak, aki szerint itt vége, és nincs tovább. Véleményem szerint, mivel az emberek biológiai felépítése azonos, még sincs két ugyanolyan ember, igenis van olyan, hogy lélek. És ez a lélek a fizikai létezésen túlmutat, nem szűnik meg ott, ahol a látható, érezhető földi létünk véget ér. Nem istent, vagy akárkit kell várni, hogy majd feltámasztja az elmenteket. Ha akarnak, szerintem visszajönnek. Aki viszont a halál birodalmában találta meg végső nyugalmát, amire mindenki vágyik, az ott is fog maradni.

Egy vers, melynek eredetét ugyan nem ismerem, de a lényeget igen jól foglalja össze:

Az élet értelme

Az élet teli van titkokkal.

Ezek néha fájnak, de van olyan ami vígasztal.

Sokszor kérdeztem már; MIÉRT IS ÉLÜNK?

Mi értelme van annak, hogy itt szenvedünk?

Ezt senki sem tudja megmagyarázni,

Pedig csak pár mondatot kellene mondani.

Az élet sokszor nagyon nehéz.

Van, hogy elesünk és kész.

Van, hogy felkelünk és folytatjuk ezt a szart.

De nincs haszna, mert a kegyetlenség megmart.

Sokszor kívánom a halál percét,

Mégis nagyon félek, hogy egyszer azt mondom; ELÉRT!

"Becsüld az életet, mert rövid ez az egész!"

Sokszor ez a mondat szól. "TE MÉG ÉLSZ!"

Fáj ezt hallani, miközben az önutálattal barátkozom.

Talán örökre a szobámba kellene zárkóznom.

Lehet. De lehet, hogy társakat kéne szereznem!

Hmm...Ez kizárt...Ahhoz nem így kell szeretnem!

Találtam egy embert, aki azt állítja, szeret.

Érzem igazat mond és vele töltenék minden percet.

De messze van...nem hallom amit kiált.

Hiányzik minden szava amiért kiállt.

Nélküle nem érzem, hogy VALAMIT ÉREK.

Akkor mi a francnak vagyok? Minek élek?

Szóval nem tudom, miért is kínzom itt a világomat.

"ÉLNI KELL!" De mi értelme, ha utálom magamat?

Gondolkoztam már az öngyilkosságon, de rájöttem...

Az a gyengék fegyvere, nem az enyém, már felébredtem.

Majd eljön az én időm is egyszer, s akkor vége ennek.

Soha többé nem fogok hiányozni nektek.