- Hogy te teremtetted? Te jóságos Isten…
- Hidd el, hogyha ezt tudom, akkor… Az én hibám… Ha nem teszem Maloriont vámpírrá, akkor Lilith máig itt lehetnek közöttünk…
- Ne hibáztasd magad ezért. Nem tudhattad, hogy ilyen lesz… Milyen tanítvány volt?
- Huh… Égetnivalón rossz volt. Nem azzal volt a baj, hogy nem akar tanulni, hanem azzal, hogy nagyon agresszív volt. Mikor elhagyott, megígérte, hogy egyszer visszajön, de nem fog jólesni nekem. Ő úgy gondolta, hogy én tettem tönkre. Mert ő harcolni szeretett volna tanulni… Én tanítottam is, de a többi tanítás abból állt, hogy történelemmel, és irodalommal foglalkoztunk. A filozófiát is megpróbáltam, de az aztán egyáltalán nem érdekelte. Ha felhoztam neki, hogy gyakoroljunk egy kicsit a hárfán, akkor nekem akart esni, csak sosem ment neki. Csak kifáradt. Néhány év múlva pedig továbbadta a sötét ajándékot egy Susan nevű lánynak, aki miatt Markot vámpírrá kellet tennem.
- Miért kellet azzá tenned?
- Mert megtámadta. Lily gondolom, hogy mesélte, hogy mi történt az Admiral's Armsban.
- Igen, mesélte. És ez a Susan szerette a fiadat?
- Nem szerette. Ő is játszott egy hangszeren, vagyis csellón, de Malorion sohasem engedte neki, hogy gyakoroljon a jelenlétében. Mikor abba kellett hagynia végleg a zenét, egy intézetbe járt könyveket lopni, hogy tanulhasson. Sokmindent megtudott fajtájáról, és ez valamennyire boldoggá tette. Lehet, hogy majd szólok Lilynek, hogy a Talamascából hozzon egy- két könyvet, vagy esetleg Susan is elmehetne oda tanulni.
- Ha szólok Davidnek, akkor az jó lesz? Mivel hogy David Talbot, a Talamasca vezetője az én kis fiókám, és tudnék vele beszélni…
- Hálás lennék… Köszönöm… És Lestat…
- Igen?
- Ugye nem hibáztatsz azért, mert Lilith meghalt?
- Ugyanár… Nem a te hibád, már mondtam… Senki nem tudhatja előre a jövőjét…
- Hm… ha akkor lett volna annyi erőm, hogy előrenézzek egy kicsit az időben… Mondjuk századokat ugrani… De mindegy. Lilithet már senki sem hozza vissza.
- Igaz, ami igaz. Armand is épphogy túlélte. Abban is Lilith és Akasha keze van. Fogalmam sincs, hogy hogy hozhatták vissza, de itt van. Túl sokan haltak meg. Lilyt is majdnem elvesztettem a háborúban. A Mayfairek mondjuk nagyon erősek, de náluk is nagy a halálozási arány. Pedig a legtöbbjük tehetséges boszorkány.
- Tényleg sokmindenről maradtam le. Lily sem taníthat meg mindent.
- Ne aggódj, David is mindent megtanított Jessienek, és húgának. Lilyt meg amúgy sem kell félteni. Nagyon okos… Néha még engem is zavarba hoz, vagy esetleg idegessé tesz… De nagyon szeretem. És az a fiatal biológus? Mr. Robinson, ha jól emlékszem…
- Jól emlékszel. Szeretem. Kedves fiú, és sokmindenben egyetértünk… Például abban, hogy el kell fogadni a másságot, mert mindenki egyenrangú. Igaza van, nem?
- Végül is igen. Minden ember egyformán mocskos gazember. Csak valaki nem mutatja ki. Viszont nálunk már más a helyzet. A vámpíroknál vagy talpon tudsz maradni, és elviseled a halhatatlanság kínjait, vagy öngyilkos leszel. Ez van. Vannak gyengék, akik meghalnak, vannak erősek, akik fennmaradnak, és büszkén élhetnek abban a hitben, hogy fajunk hatalmas és erős. A háborúban Maharet az ilyen gyenge, szánalomra méltó egyedeket irtotta ki. Jogosan… Szerinted?
- Szerintem is. Ne mondj el mindent! Én szeretném megtanulni…
- Megértelek. Lily sem engedte, hogy mindent elmondjak. Szeret bízni magában, és tudja, hogy maga is meg tudja tanulni a dolgokat.
A következő pillanatban lépett be Gabrielle. Sylvia csak egy fanyar mosolyt eresztett felé, intett Lestatnak, egy ugrással ott volt az ablak mellett, és kiszállt. Lestat meglepve nézett utána. Gabrielle csípősen megszólalt.
- Talán még mindig bántja az igazság.
- Ugyan, Gabrielle, ne kezd már megint!
- Armand! Te ott voltál… Nem volt igazam?
- Igazad volt, de talán máshogy is le lehetett volna rendezni…
- A saját hibájából veszítette el Lilithet! Lestat majdnem belerokkant a traumába!
- Hirtelen mennyire a szíveden viseled fiad sorsát! Pedig régen csak annyi tellett tőled, hogy megszóltál, mikor ittam Lestat véréből.
- Armand hagyd abba!
- Dehogyis!
Lily méltatlankodva közbeszólt.
- Rosszabbak vagytok, mint két acsarkodó farkas!
Majd odapirított Gabriellenek.
- Veled meg mit beszéltünk meg?! Nyugodj már meg! Ne légy ennyire lekezelő! Ezt a viselkedést megengedni egy olyannal szemben, aki megjárta a halált!
- Bocs… Armand… Elvesztettem a fejemet… Bocsáss meg!
- Egyelőre megbocsátok, de nem akarok még egyszer ilyen összetűzésbe kerülni veled… Tolerálj már egy kicsit…
- Tényleg ne rój meg érte. Lestat! Visszatérek hozzád, s ha akarod, úgy lehetünk, mint régen!
- Jó lenne… De ez nemcsak rajtam múlik. Én nagyon szeretlek, hisz te adtad nekem az életet…
- Mindent megteszek, ami tőlem telik.
Gabrielle először nézett könnyes szemmel fiára. Odalépett hozzá, és átölelte. Mikor Lestat szemébe nézett, szürke szeméből most nem a közömbösség, hanem szeretet és hála áradt. Lily meghatódva nézett szerelmére, és Gabriellere. Rájuk mosolygott, majd megszólalt.
- Lehet, hogy bemegyek a Talamascába, és szólok Davidnek, hogy hátha eljöhetne Sylvia körülnézni… biztos tetszene neki.
- Rendben. Akkor megspóroltál nekem egy utat. Én is oda szerettem volna menni ez ügyben.
- Na… Armand? Jössz velem?
- Igen. Épp hazafelé készültem.
- Akkor induljunk…
Lily megcsókolta Lestatot, öleléssel búcsúzott Gabrielletől, és elindult Armanddal lefelé.
Az utat most egy kellemes sétával kötötték össze. Jót beszélgettek, nevetgéltek, de egy váratlan pillanatban Lily felkapta fejét, és az eget kémlelte. Armand gyanakvó szemekkel nézett rá.
- Mi az?
- Fogalmam sincs. Furcsa…
A lány behunyta szemét, és erősen koncentrált. Felkiáltott.
- Gyorsan, kövess! Baj van a kutatóállomáson!
Lily felugrott a levegőbe, és pár percen belül California belvárosában voltak. Odaszaladtak a portához. Lily idegesen szólongatta a portást.
- Tom! Tom! Itt vagy?
- Igen…
A fiú zaklatott szemekkel emelkedett fel guggolásából.
- Egyben vagy, öregfiú?
- Igen. Siess, Lilyan, mert baj van bent. Én nem merek… Tom nem akar…
Azzal a srác ijedten visszaguggolt eredeti helyére, s csak gyors lélegzését lehetett hallani. Lily aggódva megcsóválta fejét, és Armanddal berohantak az előcsarnokba. Hatalmas, magas helyiség volt, szem be nem látta. Odabent ijesztő látvány fogadta a két vámpírt. A lépcső tetején ott állt McGann, egy sokkoló volt a kezében, és kardként hadonászott vele.
Mint később kiderült eszméletlen félelmetes lények ellen védekezett a szerkezettel.
A lények megnevezhetetlen valamik voltak. Hatalmas, túlfejlett teremtmények voltak. Kétszer olyan nagyok voltak, mint Lily, aki pedig viszonylag magas volt. Farkasszerű, nagy, karmos lábaik voltak. Hosszú, izmos karjaik voltak, és nagy öklük. Vitorlányi denevérszárnyakkal repkedtek körbe a teremben. Szemük sárgán világított, kutyához hasonló pofájuk volt, és hatalmas, éles fogaik voltak. Mély, mennydörgő hangjuk volt.
Lily egyetlen kérdőjel volt. McGann odaszalad Lilyhez, és zavartan magyarázkodott.
- A kísérletem rosszul sikerült. Ezek a dögök uralhatatlanok. Pedig az elején minden jól ment. Szépen fejlődtek, aztán mikor tanítani akartam őket… Rosszul sikerültek…
- Segíteni próbálok. Melyik a vezér?
Paul rámutatott egy fekete szőrű állatra. Az volt a legnagyobb, és legveszettebb. Lily ijedten nézett rá, majd bizonytalanul megszólalt.
- Armand. Ha szólok, akkor ugorj utánam.
- Höh? Megőrültél?
Armand mondott volna még valamit, de akkor Lily már fent volt a lépcső tetején. Kiáltozni kezdett a vezérnek.
- Hé, te túlfejlett átkozott démon!
Az állat azonban rá sem figyelt. Lily odacsattintott egyet egy rontással, mire a célpont feldühödött, és Lily felé repült. A lány egy kötelet varázsolt, ráhajította az állat nyakára, és egy hatalmas ugrással a hátára ugrott. Lily most vette csak észre, hogy mekkora vaddal van dolga. Ráült, és megfeszítette a kötelet. A teremtmény eleinte vadul dobálta magát, és kis idő múlva elharapta a kötelet. Lily mérges lett.
- A teremtésedet!
Szorosan átkarolta az állat nyakát, és merészen elfelé irányította fejét. A lány hunyorgott, könnybe lábadt a szeme, a démon olyan gyorsan száguldott lefelé. Armand önkéntelenül megszólalt.
- Mr. McGann… Van neve ennek a szörnyetegnek?
- Természetesen. Amelia a neve. A feleségemről. Mivel nőstény.
- Kösz… Amelia!
A fenevad nagy nehezen ledobta Lilyt a hátáról, aki dühösen kiáltott utána.
- Gebedj meg!
Armand felugrott Amelia hátára, aki megint felszállt a csarnok tetejéig. A többi lény egyre gyanúsabban figyelte vezérüket, aki fél órán belül kezes bárány lett, és engedelmeskedett Armand kezének, aki visszahajtotta őket a helyükre.
Lily még mindig könyökét masszírozta, mert csúnyán beütötte, mikor Amelia ledobta a hátáról. Gyilkos szemekkel nézett McGannra.
- Mi az a bánatos ménkű volt ez?
- Ez a kísérlet…
- Hogyan?
- Denevér, farkas, és…
- És?!
- Vámpír DNS…
- Paul, ne haragudj, de te teljesen meghülyültél… Mégis hogy képzelted ezt?
Majd néhány másodperc után:
- Honnan szedted a vámpír DNS-t?
- Renfield laboratóriumából… loptam…
- Szégyentelen. És ha Armandnak nem sikerül vezetni a vezért? Tönkretesznek mindent! Pont ezt nem vártam tőled, egy rendes, csak dolgára és alkalmazottjaira figyelő professzortól! Ha még egy ilyen hiba előfordul, és én vagyok a rangidős, így majd átveszem a Kutatóintézet vezetését!
- De Lilyan!
- Adok még egy esélyt, s utána szépen helyet cserélünk!
- Hogy mondatsz ilyet?! Azt hiszem, hogy egyelőre örülnöd kéne, hogy elfogadtam, hogy miféle lény vagy…
Lilyt elfutotta a pulykaméreg, megfogta Armand kezét, és dühösen kicsörtetett az épületből. Útközben végig hőbörgött.
- Egyáltalán nagyon nyugodt lehet, hogy megmentettem az életét, meg a munkahelyét. Csak úgy, mint több száz embernek…
- Nyugodj meg, Lily… Ez így szokott lenni. Amikor segítesz, és köszönetet vársz, szépen leszúrnak. Ne szívd mellre, de sajnos ilyenek az emberek.
- Rendes tőled, hogy megnyugtatsz. Holnap beszélek McGannal, de most menjünk vissza Londonba.