Ezek a jelek régebbiek mint az Újtestamentum, mégis több mint 300
éve feledésbe merültek. Utoljára a késő középkorban Izlandon
használták. Rendeltetésük a tarotéval és a kínai Változások könyvével
rokon, és annak idején a vikingek Ji- Ching-jéhez hasonló szerepet
töltöttek be.
A rúnamesterekkel azok bölcsessége is kihalt. Semmi nem maradt fenn,
csak a sagák, a rúnikus mondakincs messzire szétszóródott töredékei,
és maguk a rúnák.
Ralph W. V. Elliott így ír róluk Runes: An Introduction c. művében:

"különös szimbólumok antik szerszámokba és fegyverekbe vésve,
amelyek most haszontalanul hevernek valamelyik múzeum vitrinjében;
harcosok nevei, titkos varázsformulák és daltöredékek tűnnek fel olyan
változatos tárgyakon mint az apró ezüstérmék és a toronymagas
kőkeresztek, a legvalószínűtlenebb tájakon szétszórva Jugoszláviától
az Orkney-szigetekig, Grönland és Görögország között."

A rúnák hatása saját korukra vitathatatlan volt. Elliott írja, hogy az
angolszász Anglia törzsi vezetői és tanácsadói gyűléseiket, amelyekre
titokban ültek össze, "rúnák"-nak nevezték. Amikor Wulfila püspök a 4.
században gót nyelvre fordította a Bibliát, Márk Evangéliumában (4,11)
a rúna szót "titok" értelemben használta ("Néktek adatott, hogy az
Isten országának titkát tudjátok"). Nyolc évszázaddal korábban
Hérodotosz a Fekete-tenger körül utazgatott, amikor felfedezte a
szkíták leszármazottait, akik leplekbe burkolózva támolyogtak, a
bódultságig szívták magukat füsttel (ezzel a szokással még ma is
találkozhatunk a Kaukázusban), majd kis fadarabokat dobtak a
levegőbe, és miután leestek, "olvastak" belőlük. Jóllehet ezek a t_
f6rzsi tagok még semmilyen írást nem ismertek, "botocskáikat"
rúnáknak nevezhetjük.
A tudósok még nem jutottak egységes véleményre arról, hogy hol és
mikor jelent meg Nyugat-Európában először a rúnaírás. Mielőtt a
germán népek egyáltalán írással rendelkeztek volna, képi
szimbólumokat használtak, amelyeket kövekbe, sziklákba karcoltak. "


"Elliot azt írja: "Minden, amit tudunk, hogy egy germán törzs valamelyik
tagja rendelkezett annyi szabad idővel (ezt a tényezőt gyakran
elhanyagoljuk), és olyan csodálatra méltó fonetikus érzékkel, hogy
kifejleszthesse a futharkot (ábécé-írás) egy észak-itáliai minta alapján,
amelyet az Alpokban ismert meg Kr.e. 250-150 körül."
Ezek a történelem előtti sziklarajzok (hällristningar) a második
bronzkorra datálhatók (kb. Kr.e. 1300), és vélhetően az indoeurópai
termékenység- és napkultuszokkal összefüggésben vizsgálandók. A
sziklarajzok embereket és állatokat ábrázolnak, az emberi test részeit,
fegyvermotívumokat, napszimbólumokat, horogkereszteket és
különféle négyzet- és körformájú jeleket. Lássunk néhány példát:
Elliott két különböző tradíció keveredését feltételezi: "egyfelől az ábécé-
írás, a másik oldalon a szimbolikus tartalom...A sorshúzásos jóslás
megszokott gyakorlat volt mind az észak-itáliai, mind a germán népek
körében; egyikük betűjeleket, a másik képi szimbólumokat használt."
Számos hällristningar és rúnakő látható még ma is Németországban és
egész Skandináviában.
Ma már nehéz elképzelni, milyen rettenetes hatalma volt azoknak a
keveseknek, akik a szimbolikus jeleket kiválóan használták emberi
gondolatok kifejezésére. Az első ilyen jeleket rúnáknak nevezték a gót
runa szó nyomán, amely "titkos, titok" jelentésű. A rúnabetű
(runastafr) az intuitív tudás gyűjtőedényévé vált, amely annak
ügyességétől függően gazdagodott, aki a "runemal"-t, a rúnavetés
művészetét gyakorolta.
A rúnáknak kezdettől fogva rituális szerepük is volt, sorshúzásként,
jóslásnál, vagy ha a magasabb hatalmakhoz fordultak, akik a törzs
életét és boldogulását befolyásolhatták. A rúnamesterek és -
mesternők művészete az élet minden aspektusát érintette a
legszentebb dolgoktól a mindennapi praktikumig. Más-más rúnák és
varázsigék szolgáltak az időjárás, az árapály, a vetés, a szerelem és
az egészség befolyásolására. Külön rúnája volt a termékenységnek, az
átoknak és az átok levételének, a születésnek és a halálnak. Rúnákat
véstek az amulettekbe, az ivókelyhekbe és a hajítódárdákba, rúnákat
faragtak a házak ajtófélfáiba és a viking hajóorrokra.
A teutonok és a vikingek rúnamesterei feltűnő köpenyt viseltek,
amelyről könnyen felismerhették őket. Tisztelték és szívesen látták, de
ugyanakkor rettegték is ezeket a sámánokat, akik a törzsi csoportok
avatott bizalmasai voltak. Bizonyítékaink vannak arra, hogy a
rúnaismerők között tekintélyes számban akadtak nők is. A 13.
századból származó Vörös Erik saga ismeretlen szerzője igazán
szemléletes leírást ad egy akkori rúnamesternőről:
"Kövecskékkel szegélyezett palástot viselt. A fejét és a nyakát fehér
macskaszőrrel tömött csuklya takarta. Az egyik kezében botot tartott, a
végén markolattal, az övén pedig, amely a hosszú köpenyt összefogta,
egy kis varázserszény függött."

A Krisztus előtti világszemlélet szerint a Föld, és vele minden
teremtmény élő volt. Vessző és kövek voltak a rúnajóslás eszközei,
mivel ezek természeti tárgyakként gyógyító hatalmat testesítettek
meg. A rúnaszimbólumokat kemény fadarabokba faragták, fémbe
vésték vagy bőrbe vágták, amit azután valamilyen anyaggal színeztek,
olykor emberi vért keverve bele, hogy a varázsló hatalmát erősítsék. A
leggyakoribb rúnák sima, lapos kovakövek voltak, amelyeknek az egyik
oldalára szimbólumokat rajzoltak. A rúnamesternő megrázta erszényét,
és szétszórta a kavicsokat a földön. Az írással felfelé eső kövek jeleit
értelmezte.
Még ősibb időkből származik egy hasonló szertartás rendkívül részletes
leírása, a római történetíró, Tacitus hagyta ránk örökül. Kr. u. 98-ban
így tudósít a germán törzsek szokásairól:
"Az előjeleket és a sorsorákulumot talán minden más népnél jobban
tiszteletben tartják. A sorsorákulum esetében egyszerű eljárást
használnak: gyümölcshozó fáról ágat vágnak, azt kis botocskákra
darabolják, amelyet bizonyos (rúnaszerű) jelekkel látnak el, és
vaktában egy fehér kendőre szórnak. Azután az istenekhez imádkozik
a törzs papja vagy a családfő attól függően, hogy közügyről vagy
magánügyről van szó, és égre emelt tekintettel felvesz egymás után
három botocskát, és értelmezi azokat az előre bevésett jeleknek
megfelelően."
(TACITUS: Germánia, X.)

Tacitus idejére a rúnák az európai kontinensen már széles körben
elterjedtek, köszönhetően a kereskedőknek, kalandoroknak,
harcosoknak és ugyancsak az angolszász misszionáriusoknak. Ez nem
történhetett volna így, ha nem alakul ki egy közös ábécé, mégpedig az,
amely első hat jeléről futhark néven vált ismertté:

futhark
Jóllehet a későbbi időkben az angolszász ábécé harminchárom jelig
bővült, a tradicionális germán futhark-írás huszonnégy rúnából állt.
Ezeket nyolc rúnánként három "családra" osztották, a 3-as és a 8-as
számnak különleges mágikus hatalmat tulajdonítottak. A három
csoportot (aettir) északi istenségekről nevezték el, ezek Frey, Hagal és
Tyr.