Emmi

- egy szokványos történet -


(Angelus Mortus – Das Licht)


Azóta minden nap látom Emmit. Éjjel vagy nappal, mindig ott van, néha föl s
le járkál a lépcsőkön, de sosem megy túl a fordulón. Lefelé nem megy, mert
a 17-es számú lakás tulajdonosai – számomra gyanús, hogy jogtalanul
–, azért, hogy a vadászgörényük ne tűnhessen el, elzárták a
cselédlépcső első emeleti fordulóját egy fa-vagy fémlappal. Persze nem
tudom, mennyire tarthatná vissza Emmit egy egyszerű, alig egy méter magas
deszkalap – talán csak nem akar sem lefelé, sem fölfelé menni.
Mozgástere – az a körülbelül tíz lépcsőfok – tökéletesen
kielégíti. Már gondoltam arra is, hogy talán kötve van ahhoz a helyhez. De
biztosat nem tudhatok, mert Emmi nem beszél hozzám.
Amikor beköltöztem, elbűvölt a ház. Talán a 19. század végén, vagy a 20.
század legelején épülhetett, minden tekintetben jellegzetes körúti gangos
épület. A lépcsőház sötét és a festék foltokban mállik a falakról. A lift
(gondolom, későbbi hozzátoldás) ketrece és a korlátok mind kovácsoltvasból
vannak, bonyolult, szemet gyönyörködtetően kusza fonatos díszítéssel. A
fonatok között mindenhol vastagon áll a por, olyannyira összecsomósodva,
hogy egyszerűen letörölni már nem is lehetne. Hosszú évek óta...
tíz?...húsz?... nem takarítja senki. A gangon minden emeleten még eredeti a
kovácsoltvas korlát. Az első emeleten a falakon, az ablakok felett fejek
vannak kifaragva; nagy, szakállas, morcos kinézetű, komor arcok. Mintha
szarvuk is lenne, de meglehet, hogy csak a hajuk göndörödik olyan
különösen. A szemben lévő oldalon az egész fal – és vele együtt a
fejek is – szürke, már-már fekete, talán a rengeteg portól és
kosztól; mindenesetre a fal eredeti színét nem lehet megállapítani.
Érdekes, mert a mi oldalunkon a falak és a fejek is fehérek.
Sz. mondta, hogy az ott a cselédlépcső, amelyik a gang másik végében
nyílik, és amelyik még sötétebb és még leromlottabb, mint a főlépcsőház. A
cselédlépcsőházban nincsen kovácsoltvas korlát, sem lift. Ott csak a
csupasz, szűk falak vannak, és a kopott lépcsők. Majdnem azt mondanám, hogy
hangulatos, hiszen az én lelkemhez mindig is a komor, sötét, elhagyatott
helyek álltak közel, ám az a szívet tépő nyomorúság, amely azokból a kopott
lépcsőkből, azokból a foltos falakból, a homályos fordulókból árad,
mindannyiszor, ha odanézek, letaglóz és fájdalommal tölt el. Pedig,
higgyétek el, napjában ezerszer is odanézek. Emmi miatt, persze.
Borzalmasan fáj a gondolat, hogy egy ilyen helyen kell egyedül lennie
naphosszat, hónapok, évek végeláthatatlan során át. Én mindig beszélek
hozzá, de ő soha, egyetlen szóval, egyetlen fejmozdulattal sem felel.
Nem... végül is ez nem teljesen igaz. A múltkor leülni láttam; ott ült 2
négyzetméternyi birodalmának egyik lépcsőjén, amikor hazafelé jöttem, és
nem lebegett a föld fölött úgy húsz centiméterre, mint ahogyan eddig
mindig. Ott ült, kopott és piszkos szürkés színű ruhájában, felhúzta a
térdét és összegömbölyödött. De máskülönben Emmi most is ugyanolyan volt,
mint amikor először megpillantottam két hónappal ezelőtt, egy éjszaka,
amikor legkedvesebb barátnőm, M. látogatott meg, és éjjel egy óra körül
utolsó, lefekvés előtti kávénkat ittuk a gangon. Akkor úgy éreztem, oda
kell mennem a cselédlépcsőhöz, hiszen mindenki aludt már, és senki sem
nézhetett volna rám rossz szemmel (amit egyébiránt megtesznek... én vagyok
a ház sátánja, ördöge, akinek kést kell forgatni a gyomrában... a
szokásos). Elindultam, és pár lépéssel később, olyan három méterre a
deszkapalánktól, egyszerre megtorpantam. A sötétből, a majdnem-homályból
előbukkant Emmi. Először csak az alakja: magas, nagyon sovány alak
piszkosszürke, végtelenül egyszerű szabású ruhában, a karja és a lábfejei
holtfehérek; nem volt cipője, anélkül lebegett mozdulatlanul nagyjából húsz
centiméterre a föld fölött, a lépcső közepe táján. Teljesen mozdulatlan
volt. Aztán, mintha csak valamiféle függönyt húztak volna el az arca elől,
megpillantottam a fejét is. Hosszú hajdan talán szalmasárga haja ápolatlan
volt és csapzottan hullott a vállára, az arca, mint bőrének többi része,
szintén halotthalvány, szeme beesett. Arca teljesen kifejezéstelen lett
volna, ha nincs az a komoran figyelmeztető légköre Emmi megjelenésének, ami
azt sugalmazta nekem, hogy forduljak meg. M. furcsán nézett rám, mikor
sietve közöltem, hogy térjünk aludni. Én egész éjjel azon töprengtem, amit
láttam. De nem hihettem el, hogy csupán látomás, mert másnap, és onnantól
kezdve minden nap, és a nap minden órájában, ott volt. Szegény Emmi mindig
ugyanolyan volt, sosem mondott vagy tett semmit, csak lebegett ott a
nyomorúságos cselédlépcsőházban. Arcán sosem vettem észre rosszindulatú,
gyűlölködő, haragos vagy fenyegető kifejezést; egyszerűen csupán azt
sugározta, hogy ne közelítsek, sem én, se senki. Tudtam, hogy sosem támadta
meg, és nem ártana nekem. Talán csak nem bízott bennem eléggé... hiszen
arca alapján, amelyet ugyan az eltelt hosszú évtizedek meggyötörhettek, de
bizonyosan nem volt több 19 évesnél akkor, amikor utoljára lélegzett.
A története szép lassan bontakozik ki előttem. Szinte semmit sem tudok még
róla, s máris oly sokat, tekintve, hogy ő nem beszél nekem... egyszerűen
csak néha... amikor ránézek, amikor beszélek hozzá, hogy társaságul
szolgáljak neki, akkor elkezdtek tudni dolgokat...mint például azt is, hogy
Emminek hívják. És hogy valaha a K. utca 47-es számú házában szolgált
cselédként, mielőtt idekerült volna, a J. utcába. Hogy ott, a K. utcában
voltak lovaskocsik is, és a lakkozást kellett fényesítenie. Nagyon gazdagok
voltak az úrék. De kidobták; hogy miért, azt máig sem tudom, ezért félve
mertem elújságolni Emminek, hogy láttam a házat, ahol régen szolgált.
Féltem, hogy rossz emlékeket idézek fel benne, de teljes mértékben
kifejezéstelen maradt az arca. S hogy itt, a J. utcában mi történt vele...
nos, azt nem tudom, de Emminek nem is kellene mondania. Egész lénye az
önkéz által befejezett élet stigmáit hordozza. Én úgy hinném, felakasztotta
magát oda a lépcső fölé egy nap, vagy a lakásban, ahol szolgált, és a kis
cselédlány este nem is lett volna az első, sem az utolsó a század első
két-három évtizedének azon cselédei közül, akik embertelen létfeltételek és
életkörülmények közé kerültek a fővárosban és a nagyobb városokban. Emminek
minden bizonnyal még mindig elviselhetetlenül fáj az, ami vele történt, és
képtelen megnyugodni. Én nem tehetek érte sokat, hiszen halandó ember
vagyok még, ő pedig, tudja az ég, milyen régóta nem, mégis minden nap
köszönök neki, beszélgetek vele, hogy enyhítsem mérhetetlen magányát. Ő
pedig néha segít megtudnom dolgokat, egyébiránt nem mozdul, és nem beszél,
és nem megy el soha; és mindig ugyanazzal a halotthalvány arccal, azokkal a
szívet tépő, beesett, üres kísértet-szemekkel bámul vissza rám.