1 goth szív

A félelem megragad téged, a fájdalomtól ömlik a véred, felszabadul
belőled az élet. A szégyen elrejtőzik a szemedben, s megvakulsz az
igazságtól, de a végén találsz egy utat, ahol a sötétség az úr, s a fény
messze elhomályosul. Mikor a hajnal megtöri a csendet, szívünk vérben
sikolt. Összetartunk, hisz egyek vagyunk, hallom lélegzeted, hallom,
ahogy az élet elszáll belőled. Megégek belülről, meg akarok halni érted,
értünk a családért… mert azok vagyunk, egy teremtett család. Tudom,
hogy velem akarsz lenni, tudom, hogy nem tudod ezt egyedül elviselni…
Az árnyékban, biztonságban vagyunk, szabadok vagyunk…
Megmutatom majd neked az árnyékot, ahol igazán jelentősek
vagyunk… De még a rejtekben élünk, bilincs van kezünkön, s
megpecsételt hazugságokkal küszködünk a könnyeken keresztül, üldöz
a sorsunk, s harcolunk a változásért, a mi világunkért. A halandók
sosem akartak látni, sosem akarják elfogadni létünk, de mi küzdünk, és
mélyen a belsőnkbe égetjük célunk. Könnyeink megtörik a vakító fényt,
s mi ismét alakot váltunk, mikor hajnal születik a végtelen éjszakában.
A kinyújtott karok ránk várnak, egy nyílt ölelés, egy vérző szívnek. A
vágymező végtelenjén virágok teremnek alkonytájt, miket eltapos a
civilizáció. De mi együtt vagyunk, ha csak lélekben is, családunk
fantomok, vámpírok, éjszakai teremtmények, ősi sötét rituálék, hitvány
éji-szellemek, démonok ropják őrült táncukat… Friss vér, száraz csont,
jósolok belőlük, megsúgom jövődet, hisz én vagyok a vámpír, a démon,
ki rabul ejti szíved. Otthonunk ezernyi hűvös szenthely, vagy egy
füstös verem tűzzel és vérrel.

Kezdődik, jön a zord tél, amikor a szakállas manók a fákon, a
szomorúság hegedűin játszanak. Néhányan szélnek nevezik azt, mi
valójában a keserűség magányos szólója… és ami mindig eszembe
juttatja, hogy minden kopár, nem maradt egyetlen levél sem.
Sötétszínű fátyolba burkolózom, sötét smaragdok díszítik, rejtély, zavar
és káosz. Megszereztem a Démon árnyékának érdes tapintását.
Becsukom szemem, belélegzem az örökzöldet. Kifelé az erdőből, az
éjfél fehér kancáján nyargalok, homlokán az éj árnya. Felnézek a
hamuszín égboltra, ahol a felhők halványan felettem táncolnak.
Visszatérek az erdőbe, és az örök kötelék fakoronájával ékesítem
fejem. Koszorúm szeretők és bűnösök koronája, kisebb isteneké és a
gonoszoké. Őrzi a világ csillagfényes sötétségét. Azt, ami elmúlik, azt,
ami újra kezdődik. Királynői viselet.
(Darla)