A Pokol Angyala

Lány voltam, vidám és élettel teli,

Lány, kinek az élet sokat jelentett.

De mindenkinek el kell menni.

Belőlem a Pokol Angyala lett.

Kérdezhetnéd: Miért törődtél bele?

Miért nem harcoltál ellene?

De szembeszállni vele,

Majd megtudod te is: nem lehet.

Hirtelen és sebesen történt minden,

Fel sem foghattam még.

Csak később jöttem rá: minket

Nem élni küldött az ég.

Perc perc után… s megint egy perc.

Ennyi az élet: egy időtöredék.

A halállal viszont dacolni nem mersz:

A halál szent és szép.

Nem kérdezte tőlem senki,

Felkészültem-e arra, ami vár.

A hírnök jött, s ennyit

Mondott csupán:

Már csak pár nap!

Kérdeztem: Való ez, meghalok?

Súgta: Ne félj, már itt a holnap!

Fájni nem fog, szavamat adom.

De előbb jött a Halál, mint vártuk;

Már nyílt az ajtó, hideg fénysugár,

Mint árnyék suhant, s mi csak álltunk;

Nyugtattam magam: meghalni muszáj.

Megállt azonban, nem jött közel,

Állt, s engem nézett.

Fekete szeme titkon megölelt,

Férfi volt, nem kétséges.

Szívem dobogott, azt hittem:

Itt a vég!

De az Ő szeme tűzben lobogott;

Azt súgta: élj hát még!

Csókkal pecsételte meg szavát,

S éreztem: ez már nem igazi élet.

Beszívtam földöntúli illatát,

S tudtam: engem már a halál éltet.

Angyal lett belőlem; angyal,

A pokol angyala. Hírnök,

Halálmadár, kinek feladata

Mások halálát hírül vinni.

Magányosan róttam tehát

Ezt a halálos országutat,

Magányosan, társ nélkül, odaát,

Fel sem foghatja emberi tudat.

De ki mondta, hogy egy angyalnak

Nincsenek érzelmei?

Márpedig igenis vannak!

Egy angyal is tud szerelmes lenni.

Szerelmes angyal! Mily égi tünemény!

Pedig csak múló ábránd,

Haldokló rózsaszál az ég fövenyén.

Haldoklik, hiszen várná,

Hogy szerelme csókot ad,

Öleli, védelmezi gyönge szárnyait,

Pedig mily közel a nap,

Mikor összetörik szép álmait.

Milyen fájdalom, amikor azoknak

Halálát kell hírül vinni,

Kik szívünk legmélyén lakoznak,

Kiknek szeretetét vágynánk inni.

De nincs választás, mert már itt van,

Itt ólálkodik a Halál:

Szó pattog, ostor csattan,

Az angyalnak mennie muszáj.

Száll, átadja a gyilkos szavakat;

De már tudja: mennie kell, el, el.

Már angyal sem maradhat.

A fiú lelke egy darabját vinné el.

Ledobja hát a szörnyű terhet,

Leveti fekete szárnyait,

Összecsuklik, s kialszik benne menten

A láng, mely táplálta eddig vágyait.

Ez volt hát sorsom.

Nem bánkódok miatta már, hisz

A síron túl nem bánt senki,

És semmi nem fáj már.

Remélem, hogy tetszik a versem! Nagyon megköszönném, ha feltennéd a lapra, de az se baj, ha nem!

Üdv: DarkyJ