A Tenger Mennyaszonya

Feketén derendg a szirtfok mögöttem,
S messze sötétlik a parti homok.
Mély homályba fulladt ösvényen jöttem...
Veszet múltramra gondolok.

Lágyan nyaldossa a part menti szirtet
A tenger, e hangot jól ismerem.
Válamra hajtva fejét, egykor itt tett
Unda, a tündér, sétákat velem.

Fényes a nap, min találkoztam véle,
Édes mint szellő a kék tengeren.
Aznap kötöttem a Vágy bilincsébe:
S boldog voltam, s Ő boldog volt velem.

Soha nem kérdeztem, hogy merre járva
Útját, és soha nem kérdezte Ő.
Gyermeki szívvel, indokra nem vágyva
Fogadtuk, amit s sors írt elő.

Egyszer egy tündöklő holdfényes éjen
Ott álltunk ketten a nagy szirt fokán.
Haján fűzfafüzér lengett a szélben,
Az erdőn szedtünk egy sétánk során.

Furcsa pillantással meredt a partra,
Megigézten őt a hang és a mély.
És mint tovább nézte, mássá lett arca:
Zord, mint a tenger s bizarr, mint az éj.

S hulló könnyeimmel otthagyott engem,
Fenn, az általa megáldott helyen,
S tekintetem egyre lejjebb engedtem,
Míg követte édes Undát szemem.

És elcsendesült a háborgó tenger
Unda, a tündérnek lába előtt,
S Ő köszöntette kellő tisztelettel,
Majd rám nézett, s a mély elnyelte őt!

Soká kószáltam a parton magamban,
Mialatt magasra kúszott a hold.
Majd leszállt újból, hajnal hasad halkan,
S a kín a lelkem mélyéig hatolt.

Széles e világon által kutattam:
Meszi sivatagban s hét tengeren
S egyszer egy bőszen tomboló viharban
Megláttam egy hullámon kedvesem.

Szüntelen kóborlok bármilyen veszélyben,
Mert míg őt nem lelem, nem nyughatok!
S ismét a tajtékos vizekhez értem,
Hol rám köszöntek a múlt tegnapok.

S ó nézd! A tenger sűrű ködfátyolból
Vészjóslón ébred vérszínű hold
És udvara kéken szikrázva lángol,
S furcsa arcképe lelkembe hatolt.

A holdból, ím fényes híd nyúlt a partra,
Hullámól épűlt a csillámló csoda!
S bármilyen esendő is átmenni rajta
Könnyű, és túl vár szép álmok hona.

De minő arc, mit a holdfényben látok,
Megleltem volna eltünt kedvesem?
És már a fényhídon mind beljebb járok
Hozzá, látványa gyorsít léptemen.

Meg-meginogva, hullámtól ölelten,
Egyre előre szép arca felé!
Imát morzsolva, zihálva siettem,
S így értem a báj árnyképe elé.

Felettem vizét a tenger bezárta,
S így a szép árnykép mgindult felém.
Próbáit kiállva békét talált a
Tenger Mennyasszonya, Unda és Én.