Különösen meleg májusi délután volt. A napsugár megcsillant a kereszt fejfa arany betűin: "Nyugodjék békében". A szokásos napi látogatásomat tettem édesanyám sírjánál. A temető csendes volt, senki nem gndozta a sírokat, senki nem zavarta a holtak nyugalmát.
A lágy szellő meglebegtette azt a 126 szalagot, amit a koszorúkra tettek utolsó búcsú gyanánt. Ez a 126 szalag hírdeti és bizonyítja, hogy anyámat tisztelték és szerették a helybeliek. Elmerültem gondolataimban. Elmélkedésemből egy különös, látomásszerű kép ébesztett fel. A földből, mellyel édesanyámat elhantolták, lángok csaptak fel, bekerítve engem és a sírt is. Megdöbbenésemtől egy percre mozdulatlanná váltam, majd észhez tértem és menekülni próbáltam. Bármerre néztem, mindenhol a forró lángokkal találtam magam szemben. Nem tudtam tenni semmit, összeszorítottam az öklömet, és átszaladtam a tűzgyűrűn. Rohantam ki erről a helyről, menekültem a látvány elől. Nem tudtam álmodom, vagy ez a valóság... Féltem és kétségbeesés gyötört.
Nyomasztó volt végignézni, ahogy anyám sírja lángba borul, és ezek a lángok magukhoz ölelnek engem is. Nem tudtam mit tenni ellene, mint ahogy a betegsége ellen sem. Végig kellett néznem, ahogyan leépül, ott kellett lennem utolsó éber perceiben, és most még a sírjának megsemmisülését is láttam. Nem bírtam tovább, azt akartam, legyen már vége...
 ...Ismét az utcán vagyok. Sötét van, lábaim szinte önállóan mozognak. Nem tudom, hová megyek, de mennem kell, különben végleg összetörök lelkileg. Az út közepén valaki sétál. Egy lesoványodott, vézna alak, de ismerősek a mozdulatai. Közelebb lépek. Ez a haj...ezek a szemek.. ez a kéz...
Édesanyám áll velem szemben. Bőre mint a pergamen, kiszáradt, vízhiányos. Szemei hatalmasak, de ugyanakkor besettek is a sok szenvedéstől. Mereven néz a semmibe, nem veszi észre, hogy ott vagyok.
Hiába szólok hozzá, nem válaszol, nem néz rám. Csak megy előre azokkkal az erőtlen, mégis határozott és szapora lépteivel, én pedig némán követem.
Befordulunk a temetőbe vezető köves útra. A járatot szegélyező fasor lombjai már levelesek, élettől duzzadnak. A levelek között átszűrődik némi fény, és a csillagok is látszanak. Teljes a csend. Sem éjjeli madarak, sem tücskök nem törik meg a holtak nyugalmát. Senki nem jár erre, már alszik a világ.
Egy különös fénycsóvára leszek figyelmes ott, ahová temettük. Anyám koporsója nyitva, gyertyák égnek benne egyfajta kellemes, mégis hátborzongató hangulatot teremtve. Ayám elfújja a gyertyákat, mintha érezte volna, hogy megrémít a látványuk. A párnát kezdi igazgatni, egyre szaporább mozdulatokkal. Végzett... Vékony lábait most beleereszti a koporsóba, kényelmesen elhelyezkedik. Hófehér selyemleplét magára teríti, és lehunyja a szemét. Döbbenten állok, nem tudok, vagy csak nem merek megszólalni...
-Gyere ide kérlek! - szól hozzám. Elindulok, de a lábaim megremegnek. -Ne félj, csak gyere ide.
-Anya mit csinálsz, menjünk haza!
-Nem, már nem mehetek. Kérlek gyújtsd meg a gyertyákat.
Engedelmeskedek, mi mást is tehetnék... Fellobban az összes mécses lángja, anyám rám emeli megfáradt tekintetét. Könnyes a szeme, de nem látszik szomorúnak. Inkább csalódottság érződik az arcáról. Lassan, de magabiztosan magára húzza a koporsó fedelét...
A lángok fénye megcsillant a kereszten: "1965-2007"