Lestat rettenetes haragra gerjedt. A lányát elveszítette, mert Malorion tönkretette lelkileg. Malorion tudta, hogy akit szertett, azt is elveszítette. De emellett örült. Tudta, hogy nem a főkiszemeltet kell fizikailag bántani, esetleg megölni, hanem annak a szeretteit, hogy aztán megölje a gyász. Az igazat megvallva Malorion azt várta, hogy Lilith hozzá megy vigaszért. De ott volt neki Lestat. Mindennél jobban szerette az édesapját, el nem hagyta volna, de ezt már ő sem bírta. Fájt neki minden. Fájt, hogy elvesztette Mauriciust. Hogy elvesztette szerelmét, Armandot. Fájt, hogy el kell búcsúznia apjától. Lestat jóságos volt hozzá mindig. Mindig tudott adni neki tanácsot. Ezért írt búcsúlevelet a vérével. Azután az öngyilkosságba menekült, tehát most már nem fáj neki semmi. Lestat elhatározta, hogy visszatér régi szerelméhez, Akashához, az ősöreg vámpírhoz. Tudni illik, hogy az ősöregeket nevezték így: Azok, akiket őrizni kell.

Lestat tehát útra kelt. Mikor odaért, látta, hogy Akasha, és Enkil mélyen alszanak. Zenélnie kellett, hogy Akasha felébredjen. Mert megérezte, hogy Lestat zenél, és a világ minden kincséért nem tette volna meg, hogy ne ébredjen fel. Akasha nagyon megörült, hogy látta Lestatot.

-Sátán hozott! Drága Lestat! Nagyon rég nem láttalak. Megvan már annak vagy 300 éve. Hiányoztál. Legszívesebben megölném Enkilt, mert egyáltalán nem szeretem. Senki sem szerethet valakit háromezer évig! Nem gondolod? De viszont ha megölném, akkor meg mit szólnának a vámpírok? Nem valószínű, hogy azt mondanák, hogy jól van Akasha! Csak így tovább! Megint söpörj végig a világon, és ölj meg egy rakás vámpírt! De a szertőddel kezdd! Mit gondolsz Lestat? Nem volt nekem elég az a bosszú, amit régen elkövettem? Egy csomó vámpír meghalt, menekülnöm kellett. Enkil még szeret, és nem szereti, ha más vámpír jön ide hozzám. Enkil túl maradi! Nekem te kellesz, Lestat! Kérlek, mesélj, hogy mi történt veled azóta, mióta elváltunk!

Lestat jót mosolygott Akasha hirtelen bőszavúságán. Mindig szerette Akashát, méghozzá úgy, mint szegény Lilith, Armandot. Megeredt hát az ő szava is.

-Légy üdvözölve, szépségem! Nem sokminden történt velem. Éltem az életem, és egyszer csak összetalálkoztam a lányommal, Lilithtel. Jó volt vele találkozni, sírtam is miatta. Szerelmes volt Lilith Armandba. Tudod, hogy Lilithet szükség miatt tizenhárom évesen tettem vámpírrá. De valami csoda folytán megvolt arra a fizikai képessége, hogy emberből vámpírt csináljon. A tanítványai hálátlanok voltak, tehát feladta a keresést. De egyszer talált egy halandót, akit hálásnak gondolt. Vámpírrá tette, és mind a négyünk boldog volt. Aztán jött az a szörnyű, teljesen ismeretlen vámpír, Malorion. Lilithbe beleszeretett, de tudta, hogy hárman az útjában vagyunk. Mondjuk tudtam, ha az összes vámpírt is megöli Malorion, még akkor se lenne Lilith a társa. Először Malorion megölte Mauriciust, Lilith fiát. Lilith a mélybe zuhant, csak Armand, és az én jelenlétem tartottuk életbe. Azután halálosan megsebesítette Armandot. Lilith búcsúlevelét megírta, azután felvágta az ereit. Én pedig eljöttem hozzád a segítségedért.

Akasha szintén megmosolyogta, hogy hogyan hat szerelmére.

-Nagyon sajnálom a lányod, Lestat! Biztos szép vámpír lehetett, és rendkívül erős. De csak azért mondom, mert minden vámpír csak az ő nevét suttogta, és végtelen erejéről regélt. Viszont elhiszem. Láttam a lányodat. Eszméletlen, hogy hogyan hasonlít rád. Armand újáteremtette. Igaz?

-Igen. Ha nem tették volna meg, akkor Armand nem lehetett volna Lilithnek a társa, mert meghalt volna. Louis otthagyta belehalni lelki fájdalmaiba. Nem szerettem Louist. Egy arrogáns visszataszító lelketlen gyilkosnak tartott. Nem vagyok az! Csak rossz tanító vagyok. Nem tudta megérteni, hogy miben leli meg a békéjét. Nem követte a természetét. De hát ismerted! Nem kell neked bemutatni.

-Valóban nem. Mondok neked valamit.

-Mondd csak!

-Újra szerelmes lettem beléd, Lestat. Ne csak te legyél kalandvágyó, és merész! Enkil nem ébredt a zenédre, mert ő nem szeret téged. Még barátilag sem. Gyűlöl, mert én imádlak. Én viszont őt gyűlölöm. Torkig vagyok vele! Szökjünk meg tőle, és legyünk újra társak, ahogy régen!

-Bevallom, én is ezt szeretném, Akasha. Én is határtalanul szeretlek. Fogd meg a kezem! Lépjünk meg!

Azzal Akasha odaadta kezét Lestatnak, és csendben elosontak Enkil ősöreg szoborteste mellett. Visszautaztak még aznap éjjel New Orleansba. Az öreg, és szép kastély csodálattal töltötte el Akashát. Minden tetszett neki. Csak három hatalmas sírkő foglalta le legjobban a figyelmét. Mauricius sírkövét egy hatalmas kereszt díszítette, amin hollószobrok sokasága foglalt helyet.

Armand sírhelyét egy sárkányszárnyú kőangyal ékesítette. Lilith sírja egy sárkány fekvő alakja tette teljessé. A sárkányszobor hátán egy angyal ült.

Akasha elszomorodott a vámpírok sírhelye láttán. Tiszteletét kifejezve mindegyik kőre egy-egy csepp vért hullajtott. Ezeknek a nyomán a vércsepp helyén egy-egy szál éjfekete rózsa nőtt. Lestatnál majdnem megint eltörött a mécses, de tudta, hogy a vámpírok legfeljebb csak kétszer sírnak, ezért lenyelte a sírást. Bementek a kastélyba. Akashának minden elnyerte a tetszését, különösen az, hogy csak a fáklyák, és a gyertyák világítanak még nappal is, mert minden lehetséges nyílás, ahol bejöhetne a napfény, el volt zárva, vagy be volt falazva. Tehát nappal is kényelmesen mozoghattak a kastélyban, és nem kellett koporsóba aludniuk, mert lehetett kényelmes ágyon feküdni. Az első öt nap eseménytelenül telt el a kettő vámpír között, és Malorion sem jelentkezett. Lestat nem akart sehogyan se rágondolni, mert akkor rögtön három társa jut az eszébe, és elfogja a sírhatnék. A hatodik együttöltött napon, amikor Akasha, és Lestat hazatért a vadászatból(Lestat a világ minden gonosztevő halandójáért sem vadászott volna Akashával, mert megvolt ez a szokása), valamire megérte az ősöreg vámpírnőt.

-Életem! Valamire szükségem van, amit csak tőled kaphatok meg, aminél nincs jobb, és erőtadóbb, és csak ezzel a dologgal élhetem túl a bosszúmat.

-Mi lenne az?

-A véred.

-Aha. Nem nagy ügy. Nem fog feltűnni, hogy hiányzik néhány korty. Ha belehalnék, de az életed múlna rajta, még akkor is adnék! De jól vigyázz. Az akkora erőt, ami a kezedben lesz, nem lesz könnyű kordában tartani. Különösen neked!

-Ezzel mire akarsz célozni?

-Arra, hogy nagy erőt adok a kezeidbe, és te kihasználod ezt az erőt. Namármost, ha túlságosan elragad a hév, akkor azt se veszed észre, hogy nem a vérükért, hanem csak úgy szórakozásból megölsz egy rakás embert. Mert a vérem ilyen érzéseket elő tud hozni még a legtisztségesebb, dogmák szerint élő vámpírból is. Ezért nem engedem meg egy csomó vámpírnak, hogy igyon a véremből, érted?

-Értem. Tehát…Másodszorra is megengeded, hogy véredből igyak?

-Hát persze, hogy megengedem.

Azzal Lestat odalépett Akashához, és átölelte a derekát. Úrrá lett rajta a féltés, és a szerelem. Megcsókolta a lányt, és átharapta nyakát. Az erős vér forró izét nem bírta tovább pár másodpercnél, de ez éppen elég volt mindkettőjüknek. Akasha egy kicsit rosszul lett a hirtelen vérvesztéstől, Lestat pedig a bódító vértől, ami akkor fájdalommentesen átadta az erőt, ájultan hanyatlott össze. Fél perc elteltével pedig mindketten felkeltek, egymást átölelve zuhantak újra a szőnyegre, és Lestat csak azt mondta folyamatosan, hogy köszönöm, szerelmem. Akasha meg csak mosolygott, utána nevetett.

-Lestat, te mindig az maradsz, aki voltál, a mohó, kegyetlen, kedves Lestat!