Samantha beleült a hatalmas karosszékbe, és várakozásteljesen nézett az idegenre. A szék nagyon kényelmes volt, és mivel egész nap dolgozott, ha nem kavarták volna fel az események, talán még el is aludt volna benne. Így azonban nem tudott mit kezdeni a körülményekkel. - Először is bemutatkozom. – mondta a férfi. Bradnek hívnak. Akár hiszed, akár nem, vámpír vagyok. – azzal ráfüggesztette tekintetét a lányra. Felvetődött benne, hogy talán nem így kellett volna kezdeni a dolgokat, de bízott benne, hogy Samantha erős idegzetű. Nem is bízott benne; tudta. A nagyok tudják, mit tesznek. - Aham… - nyöszörögte Samantha, de más nem jött ki a torkán. „Ha egyszer felébredek, elmegyek pszichológushoz.” – gondolta magában, és próbált nem úgy viselkedni, mintha nem hinne a férfinak. Végül is, ez csak egy álom, nem igaz? - Kérlek, ne szakíts félbe. Tudom, hogy ez neked most nagyon nehéz… De meg kell hallgatnod. Akkor is, ha most még azt hiszed, hogy ez csak egy álom. – fagyasztotta meg Samantha gondolatait. Nem, ez nem álom… sajnos. Pedig sokan örülnénk neki. Sajnálom, hogy így kell szembesülnöd az igazsággal… sajnálom, hogy most kell találkoznunk. De elkezdem az elején… Nagyon kicsi voltál még, mikor utoljára láttalak. Abban a házban születtél… a kastélyban, ahol most élsz. De nem maradhattál ott. Veszélyben voltál. Tudod, a családod nagyon befolyásos volt a vámpírok között. Királyi családból származol, bizony. De egyszer mindennek vége… még a békének is. 300 évig békében éltünk a vérfarkasokkal, de 30 évvel ezelőtt kitört a háború. Nem mondom, hogy az apád rossz ember volt, nem is mondhatnám. Nagy ember volt, de egy kicsit fanatikus. Ő utálta a vérfarkasokat, minden porcikájukat külön-külön. Volt is rá oka. Annak idején a kedvesét megölték, még a nagy háborúban. De az már régen volt! 7000 év, gondold el, mennyi idő az! Mindenki azt hitte, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Azt hittük, az apád már megbocsátott a másik fajnak, ha a gyilkosoknak nem is. De nem így volt… csak az alkalomra várt. Az alkalomra, mikor háborút szíthat a két faj között. És ez, 30 évvel ezelőtt, a vérfarkasok vezérének halálakor, és a te születésed napján… eljött. A háború véres, és gyalázatos dolog. A családodat lemészárolták. De téged, téged meg tudtunk menteni! Gondolom, láttad a családfát… az utolsó név Samantha Clark. A te neved, Samantha. Samantha döbbenten nézett a férfira, és nem tudta, hogy nevessen, vagy sírjon. Olyan komikus volt az egész, hogy ő a vámpírok honnan-tudjam-kicsodája, és hogy egy vámpírral társalog… Inkább hallgatta tovább Bradet. - Ezek után már itt nevelkedtél, és jó nevelésben volt részed. Az, hogy nem emlékszel semmire, azt jelenti, hogy már nem hiszel bennünk. Pedig ezen változtatnod kell. Csak úgy segíthetsz majd nekünk. Igaz ugyan, hogy alig lehettél 4 éves, mikor innen is el kellett vinnünk. Az egyetlen megoldás az volt, hogy egy halandó család neveljen fel… tudtuk, hogy így biztonságban leszel. És most elérkezett az idő, hogy megtaláld önmagad. Te vámpír vagy, Samantha! Nem is akármilyen! Te vagy a következő uralkodó. Nincs sok időnk. Két hónap múlva készen kell állnod. Sikerülni fog, tudom. Ha bizonyítékot akarsz, most kérj. De akkor kérj. Ha nem hiszel majd önmagadban, akkor az egésznek semmi értelme. És előhúzott egy kis, ezüst tőrt, mert számított arra, hogy a lány így is – úgy is bizonyítékot fog kérni tőle. Samantha nem is gondolkodott. Intett, hogy a férfi tegyen azt, amit akar. Brad fogta a tőrt, és Samantha csuklójához érintette a hideg pengét. A lány nem tiltakozott, így megvágta a kezét. Rögtön előbugyogott a piros vér, és lefolyt Samantha csuklóján, hogy végül az asztalon végezze. A seb azonban fél perc alatt begyógyult. Közben a vér sisteregni kezdett, és egy szimbólumot égetett az asztalba. Azt, ami már egyébként is a bútor dísze volt: a körbe foglalt, fordított keresztet. Samantha nem hitt a szemének. Mégis érezte, ahogy a vér láttán szemfogai nőni kezdenek, és egyre jobban elhatalmasodik rajta a vágy, az éhség. Már azon volt, hogy beleharap a saját kezébe, de… - Ne! Nem szabad. – mondta Brad mosolyogva. Majd kapsz. Egyébként ez az asztal farkasfenyőből készült. A farkasfenyőbe pedig csak vérrel lehet ezt a szimbólumot beleégetni. Ez a vámpírok jele… tessék. – azzal kivette a nyakából a medált, és beleakasztotta Samantha nyakába. Majd fölállt, és egy szekrényből két kupát vet elő; az egyiket Samanthának adta, a másikat pedig maga kezdte el inni. Vér volt benne. A lány mohón elkezdett inni, és nem is hagyta abba, amíg a kehely ki nem ürült. - Csak lassan, kislány! – nevetett Brad, és elvette a lánytól a kupát. Nem kell egyszerre ennyit inni. Még megárt. – gúnyolódott, mire Samantha elmosolyodott. Samantha, bármily hihetetlennek tűntek is a hallottak, hitt Bradnek. Nem álmodhatott, hiszen fájt a penge érintése, és a vér íze még ott volt a szájában. De csak most kezdte felfogni, hogy mi vár rá. - És akkor… akkor most… én… nekem… mi a dolgom? - Egyelőre az, hogy tanulj. Sokat, örökre. Mire vége lesz a kiképzésednek, addigra úgy is tudni fogod, mi a kötelességed. Most viszont gyere, le kell feküdnöd. Holnap nehéz nap vár rád. – felsegítette a székből Samanthát, és kivezette az ajtón. Már sötét volt a folyosón, (vagy még? Ki tudja…) és csak pár fáklya világított. Bevezette a lányt egy kis szobába, ahol egy ágy volt, és egy hálóing. - Feküdj le. Holnap találkozunk. Jó éjszakát. - Várj! Mi van a vendégekkel? A barátaimmal? A nagynénémmel? - Nekik nem fogsz hiányozni. Mi már mindent elrendeztünk. Mi vagyunk az igazi családod. – azzal becsukta maga után az ajtót. A folyosón egy bujkáló mosoly volt az arcán. Hát idáig bevégeztetett!