A faluban sétáltam Lillával. Nem sikerült túl értelmes dolgokról beszélnünk, végül mégis partra vergődött a zene témája. Végül is talán ő is rokonlélek, kissé sötétebb, de ennek ellenére nem olyan visszahúzódó, mint az eddig gót lányok akiket ismertem – talán közelebbről is. Érdekes. Mindenestre vannak ellenszenves megmozdulásai. Például mikor elmegyünk a kerítések mellett, sorban minden kutya elhallgat, mert ő ott gügyög nekik fél órán keresztül valami érthetetlen hülyeséget. Mindenesetre mikor újra zenét kezdtünk hallgatni, valahogy újra elrebbent az ellenszenv, mert ilyenkor nem a vigyorgását láttam, hanem ahogy elmélyülten, mélázva, szája némán formázza a szám szavait, és így valahogy sokkal szebb volt. Eddig nem vettem észre rajta semmi különöset, de ilyenkor valami miatt sokkal karakteresebb lett az arca, a tartása, minden. Kimentünk végül a tegnapi találkozásunk helyszínére, a mezőre. Elég szeles volt az idő, a hajam össze-vissza röpködött és alig véltem látni valamit. Lilla röhögcsélve ugra-bugrált, majd leszedett egy lila virágot és a hajába tűzte. Röhejesen nézett ki. Utána ordítottam, hogy hazakísérem ha kell, erre nekem rohant, megint elkezdett rángatni. Megint hazavitt. És, mint valami népmesében ahogy ismétlődnek a dolgok, nagyanyám ma is behívta. Együtt ebédeltünk húslevest. Nagyanyámmal végig számomra ismeretlen emberekről pletykálgattak, így elég kellemetlenül éreztem magam. Mikor elment nagyanyám felsóhajtott: „ Micsoda lány… Nem Atika?”  Ezt az „Atikát” még nem hallottam tőle, mindenesetre egy fancsali pofával elintéztem a kérdést, és bementem a szobámba zenét hallgatni. Ekkor egy kicsi időre felmerengett bennem a Lillához sehogy sem illő komoly arc. Furcsa. Nagyanyám megint elküldött a boltba, a lábaira hivatkozva. Ma is ugyanaz a nő állt a pultnál, és szemrehányóan méregetett. Meg akartam neki említeni, hogy tegnap rosszul adott vissza, de aztán letettem róla. Fölötte állok, ezt tudom. Ma este anya hívott fel. Megkérdezte, hogy milyen az „új környezet”, na meg a szokásos dumákat nyomta – „Jól vagy-e? Minden rendben? Nagyi hogy van? Milyen szobát kaptál? Jól alszol? Ettél már?” Én rendre próbáltam válaszolgatni ahogy sikerült. Utána kimentem nagyanyámmal tévét nézni. Valami idióta topmodell a tenyerén tartotta a legújabb fogyasztó-tablettákat, amit az öreg lány szinte nyálcsorgatva bámult. Aztán a  TopShop szokásos címszövege, és újabb reklám. Egy ideig a kéziturmixok  csodálatos világát vizsgálgattuk, majd valami új hűtőrendszer, és mindezek csillagászati árakon. Majd jött a szappanopera. Ez a szokásos José Armando, meg Esmeralda és Fiorencia, szerelmi háromszög, meg a rokonok bonyolódása. Idegesítő mind. Inkább elmentem lefeküdni. Illetve azt mondtam, hogy lefeküdni megyek, de még most is írok. Na jó lefekszem. Remélhetőleg Lilla-mentes napom lesz holnap. De sejtem, hogy úgy sem úszom meg a csajt…