III.
Őrület a tengerből

Ha az ég valaha teljesítené egy fohászomat, azt kívánnám, bár el tudnám
felejteni egy puszta véletlennek a következményeit, amely megakasztotta
tekintetemet egy porfogónak használt régi újságlapon. Más körülmények
között egyáltalán nem törődtem volna vele, hiszen egy ausztrál hírlapnak, a
SYDNEY BULLETIN-nek egy régi. 1925 április. 18.-i száma volt az. Nyilván
elkerülte a csoport figyelmét, amely megjelenésének idején buzgón gyűjtötte
az anyagot bácsikám kutatásaihoz.
Már majdnem felhagytam a vizsgálódásokkal, ami az Angell professzor által
\"Cthulhu-kultusznak\" nevezett jelenséget illeti, s egy tudós barátomnál
voltam látogatóban a New Jersey-i Patersonban; a városi múzeum ismert
mineralógusánál és kurátoránál. Éppen néhány kiállított ásványt nézegettem,
melyek a múzeum egyik tárlójában hevertek rendezetlenül a polcon, mikor
pillantásom egy különös fényképre esett egy régi újságlapon, amit a
kőzetminták alá terítettek. A már említett SYDNEY BULLETIN volt az: a fotó
egy szörnyűséges kőszobrocskát ábrázolt, amely csaknem teljesen megegyezett
a Legrasse által a louisianai mocsarakban talált példánnyal.
Lázasan távolítottam el a lapról az értékes köveket, hogy átfuthassam a
cikket; de csalódás ért, mert sok érdekeset nem tartalmazott. Amit azonban
találtam benne, az végül hallatlan kihatásokkal volt akadozni kezdő
kutatásaimra nézve, és gondosan kivágtam az újságból. A cikk a
következőképpen hangzott:
REJTÉLYES RONCS A TENGEREN
A VIGILANT mozgásképtelenné vált új-zélandi jachtot vett vontatókötélre -
Egy túlélő és egy halott a fedélzeten - Elkeseredett csata és emberhalál a
tengeren - A második tiszt nem hajlandó részletes vallomást tenni -
Rejtélyes bálvány a kabinban - A vizsgálat folyamatban van.
A Morrison Company teherhajója, a VIGILANT, Valparaisóból hazatérőben ma
éjszaka futott be Darling Harbourbe, s egy mozgásképtelenné vált,
kismerülésű gőzöst hozott magával vontatókötélre véve: az új-zélandi
Dunedinben nyilvántartott, ALERT elnevezésű jachtot. A hajót utoljára
április 12-én látták a déli szélesség 34° 21\' és a nyugati hosszúság 152°
12\' alatt; a fedélzeten egy élő embert és egy halottat találtak.
A VIGILANT március 25-én hagyta el Valparaisót, s április 2-án a
szokatlanul erős széllökések és hullámverés miatt pályájától jelentős
mértékben eltért déli irányban. A roncsot április 12-én pillantották meg. A
fedélzeten egy félig megtébolyodott túlélőt találtak a minden jel szerint
több, mint egyhetes emberi tetem mellett. A túlelő egy ismeretlen eredetű
kőbálványt szorongatott a kezében, amelyre nézve a Sydney Egyetem, a
Királyi Régészeti Társaság és a College Street-i múzeum semmiféle
felvilágosítást nem tudott adni; saját állítása szerint a jacht egyik
kabinjában találta, egy faragott szelencében.
Az illető rendkívül különös, kalózkodásokkal és mészárlásokkal élénkített
történetet adott elő. A neve Gustaf Johansen, származására nézve norvég,
meglehetősen intelligensnek látszik, és második tisztként szolgált az EMMA
elnevezésű kétárbocos aucklandi szkúneren, amely február 20-án indult útnak
tizenegy fős legénységgel Callao felé.
Elmondása szerint az EMMA a viharos idő miatt március 1-jén messze letért
kitűzött útvonaláról, s március 22-én a déli szélesség 49° 51\' és a
nyugati hosszúság 128° 34\' alatt találkozott az ALERT-tel, amelynek
legénysége meglehetősen rossz külsejű kanakákból és félvérekből állt. Ezek
kategorikusan fölszólították a szkúnert a visszafordulásra, amit Collins
kapitány megtagadott, mire az ALERT figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott. Az
EMMA legénysége ellentámadásba ment át, s noha a szkúner léket kapott és
süllyedni kezdett. mégis sikerült nekik az ellenséges jacht mellé
manőverezni, és megcsáklyázni azt. A fedélzeten harcba bonyolódtak a félvad
legénységgel, és kénytelenek voltak valamennyiüket megölni - csaknem állati
szintre süllyedt emberekről volt szó, akik, jóllehet túlerőben voltak, nem
értettek igazán a fegyveres harchoz. A küzdelem folyamán három ember -
köztük Collins kapitány és Green első tiszt - elesett. A megmaradt nyolc
tengerész a rangidős Johansen parancsnoksága alatt továbbhaladt a
megcsáklyázott jachttal az eredeti irányban, mivel meg szerették volna
állapítani, hogy miért akarták feltartóztatni őket.
Másnap kikötöttek egy szigeten (az óceánnak ezen a részén nem tudunk ismert
szigetről - kiad. megj.), ahol hatan közülük rejtélyes módon életüket
vesztették. Johansen azt állítja, hogy egy szakadékba zuhantak, és nem
hajlandó a halálukról közelebbit mondani.
Később megmaradt társával visszatért a jachthoz, és megpróbáltak ismerős
vizekre jutni vele, ám az április 2.-i vihar ismét letérítette őket a
pályájukról.
Ettől az időponttól fogva április 12-én történt megmentéséig a túlélő
semmire nem emlékszik, arra sem, mikor halt meg William Briden fedélzeti
matróz. Briden halálának okát nem lehetett megállapítani: feltehetően a
kimerültség végzett vele.
Dunedini értesülések szerint az ALERT szigetjáró tehergőzös volt, s a
partvidéken igen rossz hírnek örvendett. Egy különös félvér csoport
tulajdonát képezte, amelynek gyakori összejövetelei és éjszakai kóborlásai
az erdőben nem csekély kíváncsiságra adtak okot: a március elsejei nagy
vihar és földrengés után azonnal sietve a tengerre szállt.
Aucklandi munkatársunk megerősítette, hogy az EMMA legénysége igen
megbízható hírben állt, Johansent pedig józan, egyenes jellemű embernek
jellemzi.
A Tengernagyi Hivatal holnap kezdi meg az ügy kivizsgálását, s minden
kísérletet megtesz rá, hogy Johansent bővebb beszámolóra bírja.
Ennyi volt az egész; ennyi meg az ördögi fénykép; de micsoda gondolatokat
váltott ki belőlem! Új adatokra bukkantam a Cthulhu-kultuszról, amelyek
bizonyítják, hogy a tengeren ugyanolyan aktív, mint a szárazföldön. Mi oka
volt rá az ALERT legénységének, fedélzetükön borzalmas bálványképükkel,
hogy megakadályozzák az EMMA továbbhaladását? Mit rejtett az ismeretlen
sziget, ahonnan a szkúner legénységéből hatan nem tértek vissza, és mi volt
az, amiről Johansen tengerésztiszt oly makacsul hallgatott? Milyen
eredményt hozott a Tengernagyi Hivatal vizsgálata, és mit tudtak Dunedinben
a korcs kultusz tevékenységéről? És mind közül a legizgalmasabb kérdés: mit
jelentsen az időpontoknak ez a háttérben meghúzódó, távolról sem
természetes láncolata, amely tagadhatatlan, baljós összefüggésbe hozza a
bácsikám által feljegyzett különféle eseményeket?
Március 1-jén - azaz minálunk február 28-án - kisebb földrengés történik,
és vihar támad. Dunedinből teljesen váratlanul útnak indul az ALERT, mintha
valami felsőbb utasítást kapott volna, miközben a földgolyó túloldalán a
költők és művészek valami különös, iszappal borított monolitvárosról
kezdenek álmodni, egy fiatal szobrász pedig álmában domborműbe faragja a
szörnyűséges Cthulhu alakját. Március 23-án az EMMA legénysége kiköt egy
ismeretlen szigeten, hátrahagy hat halottat: ugyanebben az időpontban
tetőznek az érzékeny művészek rémálmai, melyben valami titáni szörnyeteg
üldözésétől rettegnek: egy építész megőrül, egy szobrász delíriumba zuhan!
És mit takar ez az április másodikai dátum, amikor minden álomnak egy
csapásra vége szakad a nyirkos, hideg falak városáról, Wilcox pedig
sértetlenül magához tér a különös lázból? Mit jelentsen mindez - és mihez
kezdjek a vén Castro célozgatásával a sírjukban beszélgető, csillagszülött
ÖREGEKRE és az Ő elkövetkező világuralmukra? meg arra a képességükre, hogy
URALKODNAK AZ ÁLMOKON? Csak nem imbolygok olyan kozmikus rémségek szélén,
melyek messze meghaladják az emberi képzelőerőt? Ha így volna, az iszonyat
mégsem hatolt be, csak a tudatunkba, mert a pokoli fenyegetésnek, amely
kezdte hatalmába keríteni az emberiséget, hirtelen vége szakadt.
Miután elrendeztem minden szükségeset, még aznap este búcsút vettem a
háziúrtól, és vonattal San Franciscóba utaztam. Alig egy hónapra rá
Dunedinben voltam, de nem sokat derítettem ki a különös bálványimádókról,
akik régebben a kis kikötői lebujokban őgyelegtek: egyesek azonban
célzásokat tettek rá, hogy a félvér csoportok a sziget belsejébe telepedtek
át, míg mások messzi dobszóról és vörhenyes fényekről számoltak be a távoli
dombokon.
Aucklandben megtudtam, hogy Johansen ősz hajjal tért vissza az eredmény
nélkül záruló sydneyi tárgyalásról, eladta West Street-i lakását, és Oslóba
költözött a feleségével együtt. Élményeiről a barátainak sem mesélt többet,
mint a Tengernagyi Hivatalnak, s a legtöbb, amit tehettek értem, az volt,
hogy megadták új oslói címét.
Ezután Sydneybe utaztam, s terméktelen beszélgetéseket folytattam egyes
matrózokkal és a Tengernagyi Hivatal bíráival. Megtekintettem az ALERT-et,
amit azóta eladtak, s most kereskedelmi célokat szolgált, de nem találtam
rajta semmi érdekeset. A kuporgó, tintahalfejű szobrot a Hyde Park
Múzeumban őrizték: hosszan és behatóan tanulmányoztam, s úgy találtam, hogy
hajmeresztően tökéletes munka, és ugyanazok a titkok lengik körül, mint
Legrasse kisebb példányát: a hátborzongató kor, az ismeretlen alapanyag. A
múzeum igazgatója bevallotta nekem, hogy a geológusok számára
megoldhatatlan rejtélyt jelent: esküsznek rá, hogy a földön nincsen semmi
ehhez hasonlítható kőzet. Borzongva idéztem emlékezetembe, mit mondott a
vén Castro Legrasse-nak a NAGY ÖREGEKRŐL: \"A csillagokból jöttek, és
magukkal hozták a képmásaikat.\"
Elmém úgy háborgott, mint még soha; végül elhatároztam, hogy felkeresem
Oslóban Johansent. Elutaztam Londonba, ahonnan haladéktalanul a norvég
fővárosba hajóztam, s egy napfényes, őszi reggelen kiléptem a díszes
rakpartra, az Egeberg árnyékában. A rövid szárazföldi utat konflison tettem
meg, s csakhamar bekopoghattam egy csinos kis ház ajtaján. Egy szomorú
szemű, gyászruhás asszony nyitott ajtót, s én keserű csalódást éreztem,
mikor megtudtam, hogy Johansen halott.
Nem sokkal élte túl a hazatelepülésüket, mondta a felesége; az 1925-ös
események a Csendes-óceánon nagyon megviselték. Ő sem tudott többet mondani
nekem, mint mások; a férje viszont hagyott rá egy hosszú kéziratot, angol
nyelven, amit ő nem ért. Johansen éppen a Göteborg-dokk közelében sétált
egy szűk sikátorban, mikor valamelyik padlásablakból véletlenül rázuhant
egy papírbála. Két arra járó matróz azonnal felsegítette, de mielőtt a
kórházba értek volna vele, kiszenvedett. Az orvosok nem tudták okát adni
hirtelen halálának; végül azt mondták, szívgyengeség okozta.
Sikerült meggyőznöm róla az özvegyet, hogy közeli barátja voltam halott
férjének, úgyhogy átadta nekem a kéziratot; magammal vittem, és már az
angliai átkelés alatt nekiláttam elolvasni.
Egyszerű, elég összefüggéstelen történet volt - naiv kísérlet az utólagos
naplóírásra -, amelyben Johansen igyekezett visszaidézni a borzalmas hajóút
minden egyes napját. Nem lenne értelme bemásolnom a beszámolómba, ahhoz túl
homályos és terjedelmes, de megpróbálom összefoglalni a legfontosabb
elemeit; akkor talán megértik, miért vált annyira elviselhetetlenné
számomra a hajófalat nyaldosó hullámok zaja, hogy bedugaszoltam a fülemet.

Johansen hál? istennek nem tudott mindent, noha látta a várost és a DOLGOT
is; én azonban soha többé nem leszek képes nyugodtan aludni, ha a
megszokott életünk színfalai mögött szüntelen ott leselkedő borzalmakra
gondolok: az őscsillagokról való kimondhatatlan gyalázatosságokra, melyek
az óceán mélyén alusszák álmukat, és a lidércnyomásos kultuszra, amely
bármikor kész rá, hogy fölébressze és a gyanútlan világra szabadítsa ŐKET,
mihelyt egy újabb földrengés ismét a hullámok fölé emeli szörnyeteg
sziklavárosukat.
Johansen utazása úgy kezdődött, ahogy a Tengernagyi Hivatalnak beszámolt
róla. A megrakott EMMA február 20-án hagyta el Aucklandet, és egyenest
belehajózott a földrengés szülte vihar legszörnyűbb tombolásába - ez volt
az az erő, ami kiemelte a tengerfenékről azt az iszonyatot, amely aztán
belerágta magát az emberek álmaiba. Mikor sikerült újra irányításuk alá
vonniuk a hajót, új útvonalon haladtak tovább, míg március 22-én az ALERT
fel nem tartóztatta őket. A kultusz sötét bőrű sátánjait a tengerésztiszt
csak mélységes undorral említi. Valami irtózat lengte körül őket, mely
szinte kötelességnek tüntette fel elpusztításukat, s Johansen őszinte
döbbenettel fogadta, mikor a tárgyalás folyamán kegyetlenséget vetettek a
szemére. Aztán, mikor a kíváncsiságtól hajtott matrózok Johansen
parancsnoksága alatt tovább hajóztak a csatában elnyert jachton, előbb egy
roppant kőoszlopot pillantottak meg a tengerből kimagasodni, majd a déli
szélesség 47° 9\' és a nyugati hosszúság 126° 43\' alatt titáni méretű,
rothadó iszaptól, hínártól és nyálkától bűzlő falak körvonalai sejlettek
föl előttük. Ilyen gyomorkavaró szörnyűséget mióta létezik, csak egyszer
hordott a hátán a Föld: R\'lyeh kísérteties hullavárosa volt ez, amelyet
beláthatatlan korokkal az emberi történelem kezdete előtt emeltek azok a
förtelmes óriások, akik a fekete csillagokból ereszkedtek alá a mi
vilagunkra. Itt, az iszapzöld boltívek alatt pihent a Nagy Cthulhu
rettenetes hordáival, s innen sugárzottak szét mérhetetlen évezredek óta
először azok a gondolatok, melyek rettegéssel és iszonyattal oltották be az
érzékenyek álmait, s szigorú utasítással parancsba adták a hívőknek, hogy
keljenek zarándokútra az ő kiszabadításukra. Minderről Johansennek sejtelme
sem volt, de Isten a megmondhatója, hogy eleget látott!
Azt hiszem, valójában csak egyetlen hegycsúcs emelkedett ki a hullámokból,
a rettentő, monolitkoronás citadella, amelyben a Nagy Cthulhu álmodott
sírja mélyébe zárva. Ha annak a kiterjedésére gondolok, ami odalent
húzódhat meg a vizek rejtekén, már-már emésztő vágy támad bennem, hogy
önkezemmel vessek véget az életemnek. Johansent és embereit páni félelem
fogta el az ősi démonok nyálkás Bábelének kozmikus fensége láttán, és
sejtették, hogy amit látnak, az nem a Földről, de nem is bármi más
egészséges világról való. A rémült beszámoló minden sorából kitetszik,
mennyire iszonyodtak a zöldes sziklatömbök hihetetlen méretétől, a roppant,
faragott monolitok szédítő magasságától, s mindenekelőtt a meghökkentő
hasonlatosságtól, amely az irdatlan szobrok és az ALERT fedélzetén talált
különös bálvány között fennállott.
Johansen nem tudta, mi az a futurizmus, de nagyon közel jut hozzá, mikor a
városról beszél; mert ahelyett, hogy precízen leírna valamilyen struktúrát
vagy épületet, csak futó benyomásokat rögzít, hajmeresztően nagy szögekről,
meg a kőlapokról, melyek túl hatalmasak hozzá, hogy erről a világról
származzanak, s hátborzongató ábrák és szentségtörő hieroglifák borítják
őket. A szögekkel kapcsolatos megjegyzését azért említem, mert valami
olyasmire utal, amire Wilcox is felfigyelt lázálmaiban. Ő azt mondta nekem,
hogy az álmában látott városok geometriája abnormális volt, nem euklidészi,
s olyan arányokhoz és dimenziókhoz igazodott, amelyek förtelmes módon
elütöttek a számunkra ismertektől. Ugyanezt érezte aznap egy egyszerű
tengerész is, csakhogy ő az idegcsikorgató valóságot látta.
Johansen és emberei egy lejtős homokpadon fölkapaszkodva jutottak föl erre
az ocsmány Akropoliszra, és csúszós, hullazöld hínárral benőtt titáni
kőtömböket másztak meg, melyek talán lépcsőfokok voltak, de nem emberi láb
számára. Még a nap is eltorzult az égen, amint küszködve igyekezett
átvilágítani a fémes-sós miazmán, amely méregként szállt föl a
természetellenes vizekről; rosszindulat és fenyegetés vigyorgott rútul a
faragott sziklák csalóka szögeiben és sarkaiban, amik első látásra
homorúnak, a következő pillanatban domborúnak tetszettek.
Félelem vett erőt az összes kalandoron, pedig még nem láttak mást, csak
köveket, hínárt és iszapot. Mindannyian legszívesebben elszaladtak volna,
ha nem tartanak a többiek megvetésétől, és csak fél szívvel kutattak valami
mozdítható tárgy után - mindhiába -, hogy magukkal vigyék emlékbe és
bizonyítékul.
Rodriguez, a portugál volt az, aki megmászta a monolit sarkát, és
lekiáltott, hogy talált valamit. A többiek követték őt, és kíváncsian
meredtek a hatalmas, faragott ajtóra, rajta a már ismert polip- vagy
sárkánylény domborműves ábrázolásával. Johansen szerint úgy nézett ki, mint
egy irdatlan pajta bejárata; mindnyájan érezték. hogy valami kapuféléről
lehet szó, erre mutattak körülötte a küszöb és ajtófélfaszerű kőfaragások -
csak abban nem tudtak egyetérteni, hogy vízszintes helyzetű-e, mint egy
csapóajtó, vagy ferde síkban van, mint egy szabadba nyíló pincelejárat.
Ahogy Wilcox is mondta: ennek a helynek a geometriája teljesen ki volt
facsarodva. Johansenék nem tudták pontosan, hogy a tenger és a talaj, amin
mozognak, valóban vízszintes-e, következésképp minden másnak fantasztikus
módon bizonytalan volt a viszonyított helyzete.
Briden több helyen megkopogtatta a követ, de nem járt sikerrel. Aztán
Donovan gondosan végigtapogatta az ajtónyílás szélét, minden egyes pontot
lelkiismeretesen megvizsgálva. Rettentő magasra mászott a groteszk
kőalakzaton - persze, ha az ember akarja, mászásnak nevezi, ha akarja, nem;
meglehet, hogy az a valami MÉGIS vízszintes volt -, és mindenkiben
fölmerült a kérdés, hogyan létezhet egyáltalán a világon ilyen hatalmas
ajtó? Ekkor hirtelen a több ACRE területű kőlap a felső végén egész halkan
és finoman engedett a nyomásnak, s ők látták, hogy ki van egyensúlyozva.
Donovan lecsusszant az egyik ajtófélfán, s tengerésztársaival együtt
figyelte, amint a kapuszörny lassan, félelmetesen nyílni kezd. Az őrült,
prízmás torzulásban teljesen természetellenes módon, átlósan mozgott,
mintha a fizika és a fénytan minden törvényét a feje tetejére állították
volna.
A nyílás koromfekete volt, s szinte tapintható sötétség áradt belőle. Azt
mondom, áradt, ÉS NEM ÁTVITT ÉRTELEMBEN; mert ez a sötétség füstfelhőként
gomolygott elő évezredes börtönéből, s tisztán láthatóan elsötétítette a
napot, ahogy nehézkes denevérszárnyakon emelkedni kezdett a hátrahőkölő
égbolt felé. A megnyíló mélységből feltörő bűz elviselhetetlen volt. Végül
a jó fülű Hawkins valami ocsmány, csosszanó zajt vélt hallani odalentről.
Mindenki feszülten fülelt, még akkor is, mikor a DOLOG nyáladzva
előcuppogott, s zöld, kocsonyás tömegét átpréselte a fekete nyíláson az
őrült város méreggel átjárt levegőjébe.
A szerencsétlen Johansen kézírása szinte olvashatatlanná vált, mikor ehhez
a ponthoz ért beszámolójában. A hat ember közül, akik soha nem jutottak
vissza a hajóra, kettő abban a szempillantásban szörnyethalt, valószínűleg
a puszta iszonyattól. A DOLGOT lehetetlenség volt leírni - nincs az a földi
nyelv, amelynek szavai lennének az elképzelhetetlen, bömbölő őrületnek
ilyen mélységeire, a kozmikus rendnek és az anyag törvényeinek e gyalázatos
tagadására. Egy eleven hegy mozgott itt óriás medúzaként, tekergő csápokkal
imbolyogva ide-oda. Nagy Isten! Lehet-e csodálkozni rajta, hogy ugyanebben
a pillanatban a világ túloldalán megőrült egy neves építész, a boldogtalan
Wilcoxon pedig hagymázas lázroham tört ki? A bálványképek valósága, a
csillagok iszapzöld, nyálkás szüleménye új életre kelt, hogy igényt emeljen
arra, ami az övé. A bolygók állása ismét kedvező volt, s aminek
előmozdításán egy évezredes kultusz hosszú időn át hiába fáradozott, azt
merő véletlenségből elérte egy maroknyi mit sem sejtő tengere. A Nagy
Cthulhu évmilliók óta először pillantotta meg a napvilágot? és tombolt
pusztító mámorában!
Három ember azonnal eltűnt az iszamos agyarak között, mielőtt akár egy
mozdulatot tehettek volna. Isten legyen irgalmas hozzájuk - ha ugyan
létezik az univerzumban irgalom! Donovan, Guerrera és Angström voltak azok.
Miközben a megmaradt három tengerész fejvesztve menekült a végenincs,
hínárlepte kőlapokon a csónak felé, Parker elcsúszott, és Johansen bármire
megesküdne, hogy a pokoli falaknak egy olyan szöge nyelte el, amelynek
tulajdonképpen nem lett volna szabad léteznie; hegyesszögnek látszott, ám
rendelkezett a tompaszögek minden sajátosságával. Így csak Briden és
Johansen érte el a csónakot, s eveztek aztán kétségbeesetten az ALERT felé
vele, mikor a mérföldnyi nagy, szörnyűséges DOLOG lebukdácsolt a csúszós
sziklatömbökön, és habozva a sekély vízbe gázolt. Csak néhány pillanat műve
volt menetkész állapotba hozni az ALERT-et, melynek során lázasan rohantak
a gőzkazántól a kormányosfülkéig; aztán a hajócsavar lassan kavarni kezdte
a mérgező vizet, mialatt a nem evilági hullapart kőtömbjei között ott
nyáladzott, hörgött és fröcsögött az áldatlan csillagzatokról való DOLOG,
mint a menekülő Odüsszeusz hajóját elátkozó Polüphémosz. Majd a Nagy
Cthulhu, vakmerőbbnek mutatkozván a hősének küklopszánál, hatalmas
csobbanással belevetette magát a vízbe, s méteres hullámokat kavaró,
kozmikus erejű csapásokkal üldözőbe vette őket. Briden eszét vesztette,
mikor visszanézett rá, s szörnyű, hátborzongató nevetőgörcs fogta el,
amelynek nem is vetett véget, csak a halál, valamelyik éjszaka a lázálomban
tévelygő Johansen mellett.
Johansen azonban még mindig nem adta föl. Tudta, hgy a DOLOG könnyedén
utoléri az ALERT-et, akármennyire igyekezzen is a jacht; tudta, hogy csak
egyetlen esélye mart; teljes sebességre kapcsolt hát, és körbeperdítette a
kormánykereket. És miközben a felkavart tenger tajtékos hullámokat vetett,
miközben a forró gőz kis híján szétrobbantotta a kazánt, a bátor norvég a
hajó orrát egyenesen a kocsonyás, üldöző massza felé fordította, amely úgy
emelkedett ki a tisztátalan habokból, akár egy rettenetes, történelem
előtti hadigálya. A szörnyűséges polipfej tekergőző csápjai már-már a
hajókorlátra fonódtak, ám Johansen rendíthetetlenül tartotta az irányt.
Ekkor szörnyű dörej hallatszott, mintha valami titáni buborék robbant volna
szét; nyúlós, epesárga váladék záporozott Johansenre, a kipukkadt
holdhaléhoz hasonló; a fedélzetet olyan bűz öntötte el, akárha milliónyi
sírt nyitottak volna meg körülötte; és felharsant egy hang, melyet a
legvakmerőbb krónikás tolla is vonakodna visszaadni, ám leginkább valami
szörnyűséges, dühös bömbölésre emlékeztetett. A hajót egy pillanatra maró
szagú, zöld felhő burkolta be; aztán már csak a tat mögött gomolygott, ahol
- Isten az égben! - a névtelen DOLOG szétrobbantott anyagi burka ködösen
bár, de kezdte újra felölteni gyűlöletes eredeti alakját, miközben minden
másodperccel nőtt a távolság, amely a lázasan dohogó kazánú ALERT-től
elválasztotta.
Ez volt minden. Johansen utána már csak a kabinban talált bálványt bámulta
naphosszat, alig evett valamit, és nem sokat törődött a hajón kóválygó,
szüntelenül kacagó őrülttel sem. A jacht kormányzásával nem is
próbálkozott, mert az átéltektől megroppant benne valami. Aztán jött az
április 2.-i vihar, s innentől megsűrűsödnek a homályos foltok
emlékezetében. Csupán végtelen örvények kísérteties kavargásáról tud,
szédítő üstököscsóvák meglovaglásáról az őrjöngve forgó világban,
hisztérikus zuhanásról a hold magasságából valami pokoli szakadékba, majd
gyomorkavaró emelkedésről a mélységekből a hold felé - s mindezt az újra
elszabadult RÉGI ISTENEKNEK még a Tartarosz zöld, denevérszárnyú ördögeinek
csúfos, bömbölő kacaja kísérte.
Ezekből a látomásokból a VIGILANT mentette ki, aztán jött a Tengernagyi
Hivatal ítélőszéke, a dunedini utcák ismerős arculata, s végül a hazatérés
az Egeberg oldalában emelkedő kis házba. Egyszerűen nem mondhatott semmit -
őrültnek tartották volna. Elhatározta, hogy leírja, amit látott, mielőtt
elérné őt a halál; azt viszont nem akarta, hogy a felesége bármit is
megtudjon. Nem hiszem, hogy bánta volna a halál kegyelmét; ez volt az
egyetlen mód, amellyel megszabadulhatott gyötrelmes emlékeitől.
Ennyi állt a kéziratban, amit elolvastam; most ott van a lezárt dobozban a
dombormű és Angell professzor papírjai mellett. Oda fogom tenni ezt az
írást is - mint beszámíthatóságom bizonyítékát, melyben összefoglalom
mindazt, amire remélem, soha senki nem fog rádöbbeni utánam. Én láttam,
miféle borzalmakat rejt az univerzum. s ez megmérgezte számomra a legszebb
kék eget, a tavasz legcsodálatosabb virágait is. Persze nem hiszem, hogy
még hosszú élet várna rám. Ugyanaz fog történni velem, ami a nagybátyámmal
és Johansennel történt. Túl sokat tudok, a kultusz pedig távolról sem
pusztult ki még.
És Cthulhu, azt hiszem, még mindig él a sziklás mélységben, mely azóta a
kor óta rejti ŐT, amikor még a Nap fiatal volt. Elátkozott városa ismét
visszasüllyedt a tengermélyre, mert az áprilisi vihart követően a VIGILANT
áthajózott a mondott hely fölött: szolgái azonban továbbra is itt
üvöltenek, táncolnak és gyilkolnak a Föld félreeső erdőiben a
bálványok-koronázta monolitok körül. ŐT a citadella elsüllyedtével ismét
magába nyelték a fekete ősvermek, különben most rettegés és iszonyat
dühöngene a világon. Ki tudhatja, mi vár ránk? Ami egyszer fölmerült, az
újra alászállhat, és ami egyszer elsüllyedt, az újra a felszínre
emelkedhet. Valami irtózat vár és álmodik a tenger mélyén, s romlás jő az
emberek ingatag városaira. Eljön majd az idő? de erre nem szabad gondolnom,
s amúgy is képtelen vagyok rá! Imádkozom érte, hogy amennyiben nem élném
túl a kéziratot, végrendeletem végrehajtói kellő előrelátásról tegyenek
tanúságot, és nem engedik, hogy emberi szemek elé kerüljön.

Ui.: Minden tiszteletem Konya Zsoltnak, mert nekem angolul van meg, és csak
a feléig juttottam a fordításban.