II.
Legrasse felügyelő beszámolója

Az ódon titkok, melyek a szobrász lidércálmait meg a domborművet oly
jelentőségteljessé tették nagybátyám szemében, képezték a témáját a hosszú
kézirat második felének. Úgy látszik, Angell professzornak már korábban is
alkalma nyílt rá, hogy egy pillantást vessen a kimondhatatlan szörnyűségek
pokoli kontúrja, s nem első ízben találkozott az ismeretlen hieroglifákkal
meg a rejtélyes hangsorral, amelyet a legjobban talán \"Cthulhu\" alakban
lehet visszaadni. Ez a régebbi eset pedig olyan izgalmas és hátborzongató
összefüggésben vetődött fel, hogy nem csoda, hogy kérdésekkel kezdte
ostromolni az ifjú Wilcoxot.
Nagybátyám korábbi tapasztalata az 1908-as évből, tizenhét esztendővel
azelőttről származott, mikor is az Amerikai Régészeti Társulat éves
kongresszusát tartotta St. Louisban. Angell professzor, mint elismert
szaktekintély, minden tanácskozáson fő helyet foglalt el, s egyike volt
azoknak. akikhez a leggyakrabban fordult különféle kérdésekkel és
problémákkal a gyűlésen megjelenő számtalan kívülálló. Ezek szóvivője - és
rövid időn belül valamennyi résztvevő szemében az érdeklődés középpontja -
egy átlagos külsejű, középkorú férfi lett, aki Los Angelesből utazott ide,
hogy magyarázatot keressen egy olyan problémára, amellyel máshová nem
fordulhatott. Az illető John Raymond Legrasse rendőrfelügyelő volt; magával
hozta a tárgyat is, ami miatt jött - egy groteszk, szörnyen visszataszító
és szemmel láthatólag elképesztően régi kőszobrocskát, amelynek eredetét
nem tudta megállapítani.
Nehogy azt higgyék, hogy Legrasse felügyelő a legcsekélyebb érdeklődést is
tanúsította az archeológia iránt. Ellenkezőleg, kíváncsisága kizárólag
szakmai okokból táplálkozott. A szobrot, bálványt, fétist, vagy akármi is
volt az, néhány hónapja kobozta el egy rendőri akció során a New
Orleans-tól délre eső sűrű, erdős mocsarakban, egy vudu összejövetel
felszámolása alkalmából. A hozzá kapcsolódó szertartások olyan egyedülálló
módon kegyetlenek voltak, hogy a rendőrség valami mindeddig teljesen
ismeretlen, sötét kultuszra kezdet gyanakodni, amely ördögibb a legfeketébb
afro-amerikai vudu-köröknél is. A szoboralak eredetét egyáltalán nem
lehetett megállapítani, ha eltekintünk a foglyokból kiszedett szófukar,
hihetetlen beszámolóktól; ezért fordult a rendőrség a történetbúvárokhoz
magyarázatért, hátha be tudják sorolni valahová a baljós bálványt - ami
talán lehetővé tenné, hogy az egész szektát mindenestül felgöngyölítsék.
Legrasse felügyelő aligha számolt vele, micsoda feltűnést fog kelteni a
kérése. A szobrocskára vetett egyetlen pillantás elegendő volt hozzá, hogy
az összegyűlt tudósok valamennyien a legnagyobb izgalomba jönnek. Egy
percnyi időt sem vesztegetve sereglettek a felügyelő köré, és bámulták az
aprócska figurát, melynek különös kisugárzása valóban mindeddig ismeretlen,
archaikus korokra nyitott szédítő távlatokat. Nincs az az iskolája az
ismert szobrászművészetnek, amely formát adhatott volna ennek a rettenetes
tárgynak; ám az ásványtanilag meghatározhatatlan fajtájú kőbe evődött
porszemcsék minden jel szent évszázadokat, sőt évezredeket zártak magukba.

A szobor, melyet végül körbeadtak, hogy mindenki alaposan szemügyre
vehesse, hét-nyolc hüvelyk magas volt, s művészileg tökéletes. Valami
szörnyeteget ábrázolt, amelynek körvonalai homályosan emlékeztettek az
emberére, ám tintahalszerű feje volt, amelynek arca kusza csápok
zűrzavarából állt; a test pikkelyes, nyálkásnak tűnő törzsben folytatódott,
a négy végtagot undorító karmok ékesítették, a háton pedig keskeny szárnyak
voltak megfigyelhetők.
Ez a valami, amely mintha hajmeresztő, torz rosszindulattal egyesítette
volna magában a különféle természetes alkotóelemeket, betegesen puffadtnak
tűnt, s visszataszító pózban gubbasztott egy négyszögletes tuskón vagy
emelvényen, amit olvashatatlan írásjelek borítottak. Szárnyának csúcsa az
emelvény hátsó szélét érintette, maga a test középen terpeszkedett, míg a
görbe békalábak hosszú, pengeszerű karmai az elülső peremet markolták,
félig lelógva róla A puhatestű fej előrehajlott, úgyhogy az arc csápjai
súrolták a hatalmas mellső mancsokat, amik a roppant térden pihentek. Az
egész látványban abnormális módon nem volt semmi természetellenes, s annál
is inkább titkos félelmeket ébresztett, mivel a szobor eredetét illetően
senki nem tudott nyilatkozni. Mérhetetlen, években ki sem fejezhető kora
nyilvánvaló volt; mégsem akadt rajta egyetlenegy olyan jegy sem, amely az
antik civilizációk - vagy bármely más korszak - valamely ismert
kultúrköréhez kapcsolta volna.
Már az anyaga is rejtélyt jelentett, ugyanis a tapadós, zöldesfekete kőnek,
amit aranyszínű és irizáló csíkok díszítettek, semmi köze nem volt az
evilági ásványtanhoz és geológiához. Titokzatosak voltak a tuskón található
írásjelek is; a kongresszus résztvevői közül (noha soraikba tartozott a
paleográfia legnevesebb szakértőinek legalább a fele) senki sem tudta
kimutatni mégoly távoli rokonságukat sem bármelyik ismert földi nyelvvel. A
kő, a szoboralak és a hieroglifák mind valami olyasmire utaltak, amely
hátborzongatóan idegen az általunk ismert emberiségtől, s borzalmas módon
az életnek oly ősi, vészjósló összefüggéseire engedtek következtetni,
melyek teljesen kívül esnek a világról általunk alkotott elképzeléseken.
És mégis, miközben minden résztvevő a fejét rázta, s be kellett vallania a
felügyelőnek, hogy tehetetlen, akadt egy ember a gyülekezetben, aki
emlékezni vélt valami bizarr, halvány párhuzamra a szörnyalakkal meg az
irásjelekkel, és némiképp bátortalanul ugyan, de elmesélte azt a keveset,
amit tudott. Ez az ember néhai William Channing Webb volt, az antropológia
professzora a Princeton Egyetemen, egy nem csekély hírnévnek örvendő
kutató.
Webb professzor negyvennyolc évvel azelőtt részt vett egy expedíción, amely
rúnafeliratok után kutatott Grönlandon és Izlandon, bár végül nem járt
sikerrel; ám a nyugat-grönlandi partvidék legészakibb részén egy
elszigetelt, degenerált eszkimótörzsre vagy szektára bukkant, amelynek
vallását - az ördögimádat egy érdekes változatát - különösen vérszomjas és
visszataszító vonások jellemezték. Ez a kultusz a többi eszkimók körében
teljesen ismeretlen volt, csak mély borzongással említették, s azt
állították róla, hogy iszonyú, ősi időkből maradt fönn, és még a világ
teremtése előtt keletkezett. A kimondhatatlan szertartásokon és a rituális
emberáldozaton kívül vallási repertoárjába tartoztak bizonyos furcsa imák
is, amiket a legfőbb és legöregebb ördöghöz - az eszkimók nyelvén
TORNASUK-hoz intéztek, s amikről Webb professzor egy vén ANGEKOK, azaz
ördöghitű sámán közreműködésével, fáradságos munka árán fonetikus másolatot
készített, melyben igyekezett a szöveg szavait latin betűkkel visszaadni.
Ám pillanatnyilag fontosabbnak tűnt az a fétis, amelyet a törzs tisztelt, s
amely körül förtelmes táncba kezdett, ha magasan a jégszirtek fölött
felizzott az északi fény. A professzor elmondása szerint egy kőből
faragott, esetlen domborműről volt szó, amin egy iszonyatos ábra látszott
rejtélyes írásjelek körében - és amennyire az érdemes tudós vissza tudott
emlékezni rá, minden lényeges vonásában durva párhuzama volt Legrasse
felügyelő bestiális bálványának.
Az összegyűlt résztvevők döbbenten és izgatottan fogadták az új adatokat,
Legrasse felügyelő azonban a jelek szerint még náluk is nagyobb fontosságot
tulajdonított nekik, és azonnal kérdésekkel kezdte ostromolni Webb
professzort. Mivel följegyzéseket készített magának az emberei által
őrizetbe vett vudu-hivők egyik szertartásáról, esdekelve kérte az öreg
tudóst, hogy próbáljon a lehető legpontosabban visszaemlékezni, milyen
szavakat vetett papírra az ocsmány eszkimóknál. Ezután a részletek kimerítő
összehasonlítása következett, majd egy pillanatra rémült, elképedt csönd
állt be, mikor a detektív és az antropológus arra a következtetésre jutott,
hogy a két pokoli szertartás szövege - noha szinte világok választják el
őket egymástól - csaknem szóról szóra ugyanaz. Amit az eszkimó sámánok és a
louisianai mocsári papok furamód hasonló bálványuknak énekeltek, azt talán
az alábbi mondattal lehetne leginkább megközelíteni (a szóközök az ima
kántálásában tartott rövid szüneteknek felelnek meg):
PH\'NGLUI MGLW\'NAFH CTHULHU R\'LYEH WGAH\'NAGL FHTAGN.
Legrasse egy ponton megelőzte Webb professzort: néhány korcs papból
sikerült kiszednie ezeknek a szavaknak a jelentését, ami az idősebb
szektatagok előtt még ismeretes volt. A szöveg szerintük körülbelül annyit
tesz:
R\'LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT CTHULHU.
Ezután pedig, mivel mindenfelől kérdésekkel ostromolták. Legrasse felügyelő
részletesen elmesélte kalandját a mocsárlakókkal; bácsikám e történetnek
minden jel szerint nagy fontosságot tulajdonított. Az eset túlszárnyalta a
mítoszteremtők és teozófusok legvadabb álmait, s megdöbbentő fokú kozmikus
képzelőerőről tett tanúságot azoknak a kitaszított páriáknak a körében,
ahol az ember ezt a legkevésbé várná. 1907 november 1-jén a New Orleans-tól
délre eső mocsarak és lagúnák lakói kétségbeesett beadványt intéztek a
hatóságokhoz. A környéken lakó telepesek, többnyire a Lafitte-emberek
egyszerű, jámbor leszármazottai, szörnyen rettegtek egy titokzatos
valamitől, ami csak éjszaka mutatkozott. Nyilvánvalóan vudu-mágiáról volt
szó, de egy minden eddiginél ocsmányabb változatáról; és mióta a baljós
tam-tam dobok megkezdték szakadatlan pufogásukat a fekete, elátkozott erdők
mélyén, ahová senki emberfia nem merészkedik, több asszony és kisgyerek
eltűnt közülük. Tébolyult ordítozásról, fültépő sikolyokról rebesgettek,
kísérteties, vad litániákról és pusztulásba csalogató lidércfényekről szóló
hírek kaptak lábra; az emberek már nem bírják tovább, tette hozzá a holtra
rémült küldött, aki a beadványt hozta.
Így került sor rá, hogy késő délután húsz rendőr vonult ki két
lovaskocsival és egy automobillal; vezetőül a reszkető telepes ajánlkozott.
Mikor a járható útnak vége szakadt, kiszálltak, és mérföldeken át szótlanul
törtek utat maguknak egy hátborzongató cipruserdőben, amely alig-alig
látott napfényt, mióta létezik. Visszataszító gyökerek és ellenséges
spanyolmoha-indák akadályozták őket minden lépésnél, s itt-ott morbid,
hajdani szálláshelyekre utaló nyálkás kőhalmok és rothadó falcsonkok
erősítették bennük azt a baljós előérzetet, amit minden torzan nőtt fa,
minden nedvesen csillogó gombafészek sugallt. Végül megpillantották a
települést, pár nyomorúságos külsejű kunyhót, ahonnan hisztérikus telepesek
özönlöttek elő, hogy a pislákoló lámpások köré tóduljanak. Hallhatóvá vált
a távolban a tam-tam dobok tompa pufogása; s ha megfordult a szél, időnként
velőtrázó sikolyokat sodort magával. Úgy tűnt, az éj végtelen sötétjén túl
valami vörhenyes szikra csillan át a holtsápadt aljnövényzeten. Noha
rettegtek tőle, hogy megint magukra maradnak, egyetlen rémült telepes sem
mutatkozott hajlandónak egy lépést sem tenni annak a szörnyű kultuszhelynek
az irányába, úgyhogy Legrasse felügyelőnek és tizenkilenc társának nem
maradt más hátra, mint kalauz nélkül alámerülni a borzalom fekete
bugyraiba, ahová előttük emberi lény még nem tette be a lábát.
A terület, ahová a rendőrcsapat most behatolt, mindig is rosszhírűnek
számított. Teljesen feltérképezetlen volt, fehér ember még a lábát sem
tette be oda, de sötét legendák járták egy titkos tóról, amelyben egy
hatalmas, formátlan, fakó, tintahalszerű valami éli életét a halandó szemek
elől rejtezve; a telepesek azt rebesgették, hogy éjfélkor denevérszárnyú
ördögök rajzanak elő a földmélyi barlangokból, és imádkoznak hozzá. Azt
beszélték, ott volt már D\'lberville, La Salle, az indiánok, de még az erdő
vadjai és madarai előtt is. Maga volt a testet öltött lidércnyomás, s
megpillantani őt egyet jelentett az azonnali halállal; olykor azonban
fölkereste az embereket álmukban, ezért tudták, hogy óvakodni kell tőle. A
jelenlegi vudu-orgiák valóban ennek az elátkozott területnek a szélén
zajlottak, ami már önmagában is elég szörnyű volt: talán puszta helyszínük
jobban megrémisztette a telepeseket, mint az ijesztő sikolyok meg a
hátborzongató események.
Csak a legiszonyúbb költészet vagy a téboly szelleme tudná leírni azokat a
zajokat, amiket Legrasse emberei hallottak, miközben átküzdötték magukat a
cuppogó mocsáron a vörhenyes fények meg a tompa dobszó irányába. Vannak
olyan hangok, amelyek a humán lényekre jellemzők, és olyanok is, amelyek az
állatokra; és az embernek végigfut a hideg a hátán, ha az utóbbiakat ROSSZ
TOROKBÓL hallja felharsanni. Itt a bestiális őrjöngés találkozott az emberi
kicsapongással, s ez a démoni üvöltözés rikoltó eksztázisában tetőzött,
amely úgy szaggatta szét foszlányokra a visszhangos éji erdőt, mintha
pestisbűzös szélvihar volna, a pokol bugyraiból. A tébolyult ordítozás
időnként alábbhagyott, ilyenkor durva hangok rendezett kórusa kezdte
kántálni a borzalmas, szertartásos varázsigét: \"PH\'NGLUI MGLW\'NAFH
CTHULHU R\'LYEH WGAH\'NAGL FHTAGN\".
Az emberek most az erdőnek egy olyan részébe értek, ahol a fák ritkulni
kezdtek, s hirtelen szembetalálták magukat a voltaképpeni kultuszhellyel.
Négyen meginogtak közülük, egy eszméletlenül roskadt össze, kettejüket
pedig tébolyult sikoltógörcs kerítette hatalmába, kiabálásukat azonban
szerencsére elnyomta a hagymázas kokafónia. Legrasse egy kis Kentucky
bourbont erőltetett az ájult rendőr ajkai közé, aztán valamennyien
reszketve, az iszonyattól szinte hipnotizáltan meredtek az eléjük táruló
képre.
A lápi tisztáson egy megközelítőleg egy ACRE területű, fűvel benőtt sziget
emelkedett, amely fátlan volt és viszonylag száraz. Ezen egy hordára való
leírhatatlan emberi torzszülött ugrált és vonaglott, akiknek külsejét csak
egy Sime vagy egy Angarola ecsetje tudta volna visszaadni. Teljesen pucéran
nyerítettek, bőgtek és rángatóztak egy hatalmas tűzgyűrű körül; a
lángfüggönyön nyíló rések itt-ott egy gigászi gránitmonolitra engedtek
betekintést középen, amelynek csúcsán groteszk kicsinységgel ott trónolt a
vészterhes, faragott kőszobrocska. A lángok övezte monolitot tíz faállvány
vette körül szabályos közökben, ezekről lógtak fejjel lefelé az eltűntként
bejelentett, védtelen telepesek ocsmányul megcsonkított holttestei. A bitók
körén belül őrjöngött és bömbölt a bálványimádók serege; a tüzes gyűrű és a
tetemek gyűrűje közötti végeérhetetlen bacchanálián a mozgás főiránya
balról-jobbra tartott.
Az persze csak visszhang vagy képzelődés lehetett, hogy az egyik rendőr,
egy könnyen felizgatható spanyol, tompa válaszokat vélt hallani a
szentségtelen imádságra valahonnan a sötét messzeségből, az ősi legendák
iszonyú erdejének mélyéről. Később fölkerestem és kifaggattam ezt az
embert, bizonyos Joseph D. Galvezt; nyugtalanító módon képzeletdúsnak
találtam, beszámolójában ugyanis olyan messzire ment, hogy célzásokat
engedett meg magának távoli szárnysuhogásra, rőt szemek csillogására, és
valami fakószín, hegymagasságú tömegre a fák csúcsai mögött - persze arra a
következetésre jutottam, hogy a helybéli telepesek túl sokat duruzsolták a
fülébe a babonáikat.
Az emberek dermedtsége valójában csak rövid ideig tartott. Noha a tömeg
száznál is több korcsfajzatot számlált, a rendőrök bíztak fegyvereik
erejében, és elszántan az ocsmány falkára vetették magukat. Öt percig
leírhatatlan káosz uralkodott, ökölcsapások zuhogtak, lövések durrantak,
meghatározhatatlan torzalakok igyekeztek eltűnni az erdőben - végül azonban
Legrasse negyvenhét dacos foglyot ejtett, akiket, miután felöltöztek,
rendőreinek felügyelete mellett felsorakoztatott. Négy bálványimádó holtan
hevert a földön, két súlyos sebesültet pedig fogolytársaik vittek
rögtönzött hordágyakon. A szobrocskát nagy elővigyázatossággal
eltávolították a monolit csúcsáról, és Legrasse őrizetére bízták.
A nagy megerőltetéssel és fáradsággal járó menetelés után a foglyokat
vizsgálatnak vetették alá az ügyészségen; valamennyiükről kiderült, hogy
igen alacsony sorú emberek, kevert vérűek és szellemileg
kiegyensúlyozatlanok. A legtöbben tengerészek voltak, néhány néger és
mulatt pedig - többnyire az Antillákról vagy Latin-Amerikából valók - vudu
elemeket vitt az eredetileg heterogén kultuszba. Ám az már a további
kérdések föltevése előtt is látszott, hogy az ügynek sokkal mélyebb és
ősibb háttere van az egyszerű fekete-afrikai fetisizmusnál. Bármennyire
degeneráltak és tudatlanok voltak ezek a baromra emlékeztető kreatúrák,
mégis megdöbbentő makacssággal ragaszkodtak visszataszító hitük központi
eszméihez.
Elmondásuk szerint a NAGY ÖREGEKET tisztelik, akik hosszú időkkel az ember
megjelenése előtt éltek a Földön, s az űrből érkeztek, az akkor még ifjú
világra. Az ÖREGEK azóta visszahúzódtak a földkéreg alá és a tenger
mélyére; halott testük azonban megosztotta titkaikat egy emberrel, aki
ezután máig elevenen élő kultuszt alapított. Ide tartozik az ő szektájuk
is, állították a foglyok: mindig létezett és mindig létezni fog, a világ
félreeső pusztaságaiban és sötét zugaiban elszórva, míg csak R\'lyeh
roppant, tengerfenéki városából a felszínre nem emelkedik papjai szavára a
hatalmas Cthulhu, és uralma alá nem hajtja az egész földkerekséget. Egy
napon, ha a csillagok állása kedvező lesz, szólítani fogja hűséges híveit,
és a titkos kultusz minden pillanatban készen áll rá, hogy kiszabadítsa.
Ennél többet nem szabad mondaniuk. Vannak titkok, amiket a legszörnyűbb
kínzásokkal sem lehet kicsikarni belőlük. Az ember nincs egyedül a Földön
az általa ismert dolgok között; az árnyékból néha különös formák bukkannak
elő, hogy próbára tegyék a kishitűeket. Ezek azonban nem azonosak a NAGY
ÖREGEKKEL. A NAGY ÖREGEKET halandó szem még sosem látta. A faragott bálvány
a NAGY CTHULHUT ábrázolja, de senki sem tudja megmondani, hasonlítanak-e
hozzá a többiek. Ma már nincs olyan pap, aki képes lenne elolvasni az
írásjelek, ámde néha szó esik bizonyos dolgokról? A szertartásos dal nem
tartalmazza a titkot - azt sosem mondják ki fennhangon, mindig csak
suttogják. Az ima csupán azt jelenti, hogy \"R\'LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR
RÁNK A HALOTT CTHULHU\".
Mindössze két foglyot találtak elég egészségesnek hozzá, hogy felakasszák
őket; a többit különféle intézetekbe küldték. Valamennyien makacsul
tagadták, hogy részt vettek volna a rituális gyilkosságokban, s azt
állították, hogy ezeket a FEKETESZÁRNYÚAK követték el, akik az elátkozott
erdők mélyéről keresték fel őket gyülekezőhelyükön. Ezeknek a rejtélyes
valakiknek a titkos ösvényeiről azonban nem sikerült megtudni semmi
közelebbit. Amit a rendőrség egyáltalán kiderített annak főleg egy
vénségesen vén Castro nevű a mesztic volt a forrása, aki azt állította
magáról, hogy távoli, idegen kikötőket járt be, és a kínai hegyekben
beszélt a kultusz vezetőivel, akik fölülemelkedtek a halálon.
Az öreg Castro homályos emlékezete olyan borzalmas legendákra terjedt ki,
amelyek mellett a teozófusok legvadabb elméletei is elhalványulnak, s
amelyek ijesztően ifjúnak és mulandónak tüntetik föl az egész emberi
világot. Voltak korok amikor más fajok uralták a földet, roppant
városaikból, melyeknek a maradványai a halhatatlan kínai szerint még mindig
megtalálhatók a csendes-óceáni irdatlan monolitok képében. Ezek a lények
valamennyien kihaltak, földtörténeti korokkal az ember születése előtt;
vannak azonban bizonyos eljárások, amelyek segítségével, ha a csillagok
állása ismét kedvezőre válik az Örökkévaló Ciklus során, új életre lehet
kelteni ŐKET. Mert ŐK is a csillagokból jöttek, és magukkal hozták a
képmásaikat.
Ezek a NAGY ÖREGEK nem egészen hús-vér lények, folytatta Castro; van ugyan
alakjuk - amit a varázserejű bálvány is bizonyít -, de testük anyaga más.
Ha a csillagok állása kedvező, világról világra tudnak járni az űrben; ha
azonban kedvezőtlen, akkor nem képesek élni. Ám jóllehet ilyenkor nincsenek
életben, valójában nem is halnak meg. Mindannyian hatalmas városuk, R\'lyeh
kőépületeiben pihennek, a Nagy Cthulhu oltalmazó varázsa alatt, dicsőséges
feltámadásukra várva, mikor a Föld csillagzatai ismét készek lesznek
fogadni ŐKET. Ekkor azonban szükségük lesz valami külső erőre, amely
kiszabadítja testüket; mert a mágia, ami védi ŐKET, egyúttal meggátolja azt
is, hogy mozogjanak - így hát nem tehetnek egyebet, csak feküsznek a
sötétben és gondolkoznak, miközben odakint hosszú évmilliók telnek el.
Mindenről tudnak, ami a világegyetemben történik, mivel ŐK nem a szájukkal,
hanem a fejükkel beszélnek. Most is egymással társalognak sírjaikban.
Aztán, suttogta Castro, az emberek álmukban utasítást kaptak, hogy
alapítsanak kultuszt a kis bálványképek tiszteletére, amiket a NAGY ÖREGEK
mutattak meg nekik; ezeket sötét csillagokról hozták magukkal az ősidőkben.
Ez a kultusz meg fog maradni mindaddig, amíg a csillagok állása ismét
kedvezőre fordul, és a titkos papok előszólítják sírjából a Nagy Cthulhut,
hogy új életre hívja alattvalóit, s ismét uralkodjék a világ felett. Az
időpontot nem lehet eltéveszteni, mert az ember akkor hasonlatossá válik
majd a NAGY ÖREGEKHEZ, szabad lesz, fölülemelkedik jón és gonoszon; minden
törvény és erkölcs érvényét veszti, mindenki kedvére bömbölhet, gyilkolhat
és kéjeleghet. Aztán a NAGY ÖREGEK megmutatják neki, hogyan kell más, új
módokon bömbölni, gyilkolni, kéjelegni és élvezkedni, s a Föld emésztő
lángra lobban a pusztító szabadság eksztázisában. A kultusznak addig is
illendő szertartásokkal ébren kell tartania a NAGY ÖREGEK emlékezetét, és
szakadatlanul jövendölnie visszatérésüket.
A régi időkben a rejtőző ÖREGEK beszéltek álmaikban a kiválasztottakhoz, de
aztán történt valami. R\'lyeh hatalmas kővárosát monolitjaival és
sziklasírjaival együtt elnyelte a tenger; és a titkokkal terhes mély vizek,
amiken még a gondolat sem hatol át, elvágták ŐKET a híveiktől. Emlékezetük
azonban tovább élt, s a főpapok azt mondják, hogy a város ismét felmerül
majd az óceánból, mihelyt a csillagok állása kedvező lesz? Itt a vén Castro
sietve megszakította elbeszélését, és sem fenyegetéssel, sem ígéretekkel
nem sikerült semmi többet kicsalni belőle. Furcsamód az ÖREGEK méreteiről
sem volt hajlandó nyilatkozni. Úgy vélte, a kultusz központja valahol
Arábia járatlan pusztaságaiban lehet, ahol Irem, az Oszlopok Városa álmodik
a sivatag titkairól. Az európai boszorkányhittel a kultusz semmiféle
kapcsolatban nem áll, s általában véve a tagjain kívül senki nem tud róla
közelebbit. Könyvekben sem esik róla említés, ám a halált lebíró kínai
szerint az őrült arab, Abdul Alhazred NECRONOMICON-ja tartalmaz néhány
kétértelmű célzást, amit a beavatottak sokféleképpen olvashatnak: ezzel
mindenekelőtt a hírhedt, vitatott versre utalt:

Meghalni nem halhat meg az,
Mi öröklétig áll,
Számlálatlan korok során
Enyészik - a Halál.

Legrasse, akire mély hatást gyakorolt ugyan a beszámoló, ám semmi esetre
sem döbbentette meg, hiába kutatott a szekta gyökerei után. Az öreg
Castrónak kétségkívül igaza volt, mikor azt állította, hogy ez mélységes
titok. A Tulane Egyetem szaktekintélyei nem tudtak fényt deríteni az ügyre,
sem a kultuszt, sem az istenszobrot illetően, ezért a detektív elhatározta,
hogy a legmagasabb fórumhoz fordul, s itt nem másra bukkant, mint Webb
professzor grönlandi történetére.
A lázas érdeklődés, amit Legrasse beszámolója és a bizonyítékul szolgáló
bálványkép a kongresszuson keltett, jól tükröződik a jelenlevők későbbi
levelezésében; a nyilvánosság előtt azonban az esetet alig említették. Akik
alkalomadtán ki vannak téve a csalásnak és sarlatánságnak, azoknak első
gondolata az elővigyázatosság. Legrasse egy időre kölcsönadta a szobrocskát
Webb professzornak, az érdemes tudós halálát követően azonban
visszaszolgáltatták neki, és még ma is az ő birtokában van, ahol nemrégiben
nekem is alkalmam nyílt megtekinteni. Valóban iszonyú egy tárgy, és
kétségtelenül hasonlít a fiatal Wilcox álomdomborművéhez.
Korántsem hökkentett meg, hogy nagybátyámat oly heves izgalom fogta el a
szobrász elbeszélésének hallatára, mert - mindannak ismeretében, amit
Legrasse a kultuszról kiderített - meglehetősen elképesztő gondolatok
vetődhettek föl benne, miután végighallgatta az érzékeny fiatalember
beszámolóját, aki nemcsak a mocsárban lelt szobornak és a sátáni grönlandi
domborműnek a pontos ábráit álmodta meg, hanem látomásaiban fölbukkant
legalább három ugyanazon varázsigének a szavai közül, melyet egyként
használtak a korcs eszkimósámánok meg a lápi papok Louisianában. Magától
értetődik, hogy Angell professzor haladéktalanul széleskörű vizsgátokba
kezdett: bár én személy szerint még mindig arra gyanakodtam, hogy az ifjú
Wilcox valamiképpen értesült a kultuszról, és szórakozásból kitalált egy
sor álmot, tovább bonyolítva ezáltal a helyzetet nagybátyám szemében.
Pedig a professzor által összegyűjtött álomleírások és újságcikkek
egyértelmű tanúbizonysággal szolgáltak; engem azonban racionális
világnézetem és az egész gyanús történet arra ösztönzött. hogy - mint akkor
véltem - igen ésszerű következtetésekre jussak.
Miután tehát még egyszer alaposan áttanulmányoztam a kéziratot, s a
teozófiai és néprajzi citátumokat összevetettem Legrasse beszámolójával a
kultuszról, útra keltem Providence-be, hogy fölkeressem a fiatal szobrászt,
és megrójam, amiért képes volt ilyen rafinált, de éretlen tréfát űzni egy
tudós öregemberrel.
Wilcox még mindig a Thomas Street-i Fleur-de-Lys épületben lakott, a 17.
századi breton építészetnek ebben az ízléstelen, viktoriánus utánzatában,
amely néhány tetszetős, koloniál stílusú ház közé fészkelte be magát a régi
dombon, egész Amerika legszebb György-korabeli templomtornyának árnyékában.
Munka közben találtam őt a szobájában, és azonnal el kellett ismernem, hogy
- a falak mellett sorakozó plasztikák után ítélve - egy rendkívüli
szobrászzsenivel állok szemben. Idővel azt hiszem, nagy hírnévre fog még
szert tenni, mint az egyik legjelentősebb DÉCADENT; mert ugyanazokat az
álomképeket és fantáziákat formázza agyagba - s kerít majd sort egy szép
napon a márványra is - amelyeket Arthur Machen prózája, Clark Ashton Smith
versei, Goya grafikái idéznek föl az emberben.
Sötét hajú volt, törékeny alkatú, és kissé elhanyagolt - fáradtan fordult
oda hozzám udvarias kopogtatásomra, s fel sem állt, úgy kérdezte meg, hogy
mit óhajtok. Mikor közöltem vele, ki vagyok, némi érdeklődés csillant föl a
szemében, bácsikám ugyanis annak idején nem kis mértékben fölkeltette a
kíváncsiságát azzal, hogy szüntelenül boncolgatta különös álmait, ám sosem
indokolta meg, hogy miért. E tekintetben én sem szolgáltam neki
felvilágosítással, csak igyekeztem körültekintően valami ellentmondáson
kapni.
Rövid idő leforgása alatt meggyőződtem teljes őszinteségéről, mert félre
nem érthető színezettel beszélt az álmairól. Tudatalatti következményeik
igen mélyen befolyásolták a művészetét, s mutatott nekem egy morbid
szobortervet, melynek kontúrjaiból olyan sötét kisugárzás áradt, hogy
szinte beleborzongtam. Biztos volt benne, hogy saját álomdomborművén kívül
soha életében nem látott semmi olyasmit, ami EZT sugallhatta volna neki; a
körvonalak szinte maguktól formálódtak a keze alatt. Egyértelműen a
szörnyűséges óriásalakra emlékeztetett, amelyről lázálmában fantáziált.
Hogy a titkos kultuszról valóban csak annyit tud, amennyit nagybátyám
záporozó kérdéseiből kihámozhatott, az hamarosan világossá vált előttem, és
elképedve töprengtem el rajta, miféle forrásból juthatott az iszonyú
benyomásokhoz.
Különös, költői módon beszélt az álmairól; hajmeresztő kifejezőerőről tett
tanúbizonyságot, mikor az iszapos, zöld sziklatömbökből emelt komor, titáni
árnyékvárost ecsetelte, amelynek geometriájával, mint mondotta, VALAMI NEM
VOLT RENDJÉN -, s fojtó szorongással hallottam szájából az Alvilág
szakadatlan, hívó szavát:
\"CTHULHU FHTAGN, CTHULHU FHTAGN.\"
Ezek a szavak részei voltak annak a hátborzongató szertartásszövegnek,
amely a halott Cthulhu hosszú őrségéről regél R\'lyeh sziklaboltívei alatt,
s az élmény minden racionalizmusom dacára mélységesen megrázott. Biztos
voltam benne, hogy Wilcox egy régi beszélgetés során hallhatott valamit a
kultuszról, ami utána feledésbe merült kísérteties olvasmányainak és gazdag
képzelőerejének dús kavalkádjában. Később aztán, mivel olyannyira felkavaró
volt, küszöb alatt mégis kifejezésre jutott az álmaiban, s ez ösztönözte őt
a dombormű, majd a hátborzongató szobor megalkotására. Mindent összevetve
nem tehetett róla, hogy olyan csúnyán félrevezette bácsikámat. Wilcox nem
tartozott az olyasfajta emberek közé, akiket könnyen megkedvelek, kissé
öntelt volt és arrogáns; de most már be tudtam látni, hogy mindvégig
őszintén viselkedett, és igazi lángelme. Barátságosan elbúcsúztam tőle, s
tehetségének kijáró sikert kivántam neki.
Még mindig foglalkoztatott minden, ami a kultusszal összefüggésben állt, s
időnként arról álmodoztam, hogy híres ember lesz belőlem, ha fényt derítek
eredetére és más vallásokhoz fűződő kapcsolataira. New Orleans-ba utaztam,
fölkerestem Legrasse-t és más olyan személyeket, akik annak idején részt
vettek a rendőri akcióban vagy látták a szobrot, sőt még a fogságra vetett
bálványimádók közül is kikérdeztem azokat, akik még életben voltak. A vén
Castro sajnos néhány éve meghalt. Amit ezúttal hivatásos nyomozók szájából
hallottam, méghozzá elképesztő elevenséggel - noha tulajdonképpen nem volt
egyéb, mint nagybátyám följegyzéseinek minden részletre kiterjedő
alátámasztása -, az ismételten megrémített; bizonyos voltam benne, hogy egy
sajátos, titkos és igen ősi vallásnak bukkantam a nyomára, amelynek
földerítése neves néprajztudóst csinálna belőlem. Felfogásom akkor még
teljesen materialista volt BÁRCSAK ÍGY VOLNA EZ MA IS! -, és
megmagyarázhatatlan makacssággal teljesen természetesnek vettem az
álomleírások és az újságcikkek egyezéseit.
Amire akkortájt kezdtem gyanakodni - és amiben, attól tartok, MA MÁR BIZTOS
VAGYOK -, az bácsikám titokzatos halála volt. A rakpartok felől a dombra
vezető szűk, keskeny sikátorban esett össze, ahol mindenféle félvér népség
nyüzsgött, miután egy néger matróz durván lökött rajta. Nem felejtettem el
a louisianai bálványimádók módszereit, és nem lepne meg, ha alattomos
cselekről, mérgezett fákról hallanék, melyek éppoly ősiek és kegyetlenek,
mint a fénytől irtózó rítusok és a babonaság. Legrasse-nak és az embereinek
ugyan nem esett baja, de volt valaki Norvégiában, aki látott bizonyos
dolgokat, és most halott. Nem lehetséges-e, hogy bácsikám kutatásai, miután
a fiatal szobrász álma új lendületet adott nekik, fölkeltették valami sötét
hatalom figyelmét? Azt hiszem, Angell professzornak azért kellett
meghalnia, mert túl sokat tudott, és jó úton volt afelé, hogy tovább
bővítse ismereteit. Hogy rám is hasonló sors vár-e, azt majd meglátjuk;
most már én is sok mindent tudok.