Cthulhu hívása


Howard Phillips Lovecraft (1926)

Nagyon is elképzelhető, hogy valamely roppant Hatalmak vagy Lények életben
maradtak, még azokból a távoli időkből, amikor az értelem talán más
formákban öltött testet, olyan formákban, amelyek eltűntek a világból az
emberiség hajnala előtt, s amelyekről csupán a költészet és a mondák
őriztek meg futó emlékképeket, isteneknek, szörnyeknek, mitikus lényeknek
nevezve őket.
Algernon Blackwood

I.
A dombormű

A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme
képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság
nyugalmas szigetén élünk a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy
rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen. A tudományok - melyek közül
mindegyik a maga irányában tör előre - mindeddig nem sokat ártottak nekünk;
ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek
összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja
megnyitni, hogy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a
halálos világosság elől egy új sötét kor békéjébe és biztonságába
menekülünk.
A teozófusok megsejtették a kozmikus ciklus borzalmas kiterjedését,
amelynek világunk és az emberi nem csupán futó véletlenjei. Utaltak
különös, emberfölötti hatalmak létezésére, olyan szavakkal, melyeknek
hallatán megfagyna a vér az ereinkben, ha nem rejtőznének a csalóka, hamis
derűlátás leple mögé. Ámde nemcsak ők vetettek egy futó pillantást a
tiltott korszakokba, amelyek megborzongatnak, ha rájuk gondolok, és
megőrjítenek, ha álmodok róluk. Az ilyen hirtelen felvillanásokat (mint
ahogy így van ez a valóság mind rettentő megnyilatkozásával) két teljesen
különböző dolog egymás mellé helyezése hozza: az én esetemben egy régi
újságcikk összevetése egy halott professzor feljegyzéseivel. Remélem, soha
senki nem teszi meg utánam ezt a lépést; én a magam részéről ennek a
szörnyűséges láncolatnak egyetlen szemét sem fogom kiadni a birtokomból, ha
rajtam múlik. Azt hiszem, a professzor is hallgatni akart arról, amit
tudott, és valamennyi feljegyzését megsemmisítette volna, ha nem lepi meg a
hirtelen halál.
A DOLOG-gal 1926/27 telén kerültem kapcsolatba, amikor is nagybátyám,
George Gammell Angell professzor, a szemita nyelvek kiérdemesült oktatója a
Rhode Island-i Providence város Brown Egyetemén, élemedett korában
elhalálozott. Angell professzor nagy szaktekintélynek számított az ősi
feliratok terén, s gyakran volt utolsó szalmaszála neves múzeumok
igazgatóinak; sokak számára emlékezetes 92 éves korában bekövetkezett
elhunyta. A haláleset sajátos jelentőségét csak fokozták különös
körülményei. A szomorú vég newporti hajóútjáról hazafelé jövet érte az idős
professzort; hirtelen összeroskadt, miután több szemtanú vallomása szerint
nekiment egy tengerész külsejű négernek, aki a meredek domboldal egy
homályos hátsó udvarából került elő, ahol le lehetett rövidíteni a
kikötőből az elhunyt William Street-i házához vezető utat. Az orvosok nem
találtak semmiféle külsérelmi nyomot; hosszas ötölés-hatolás után oda
lyukadtak ki, hogy a halál oka valami rejtett szívkárosodás lehetett, ami a
meredek kapaszkodó hatására vált kritikussá az előrehaladott korú
professzorra nézve. Akkoriban nem láttam különösebb okát, miért ne
elégedjek meg ezzel a magyarázattal; az utóbbi időben azonban hajlok a
kételkedésre - és nemcsak arra? Mint nagybátyám örököse és végrendeletének
kijelölt végrehajtója - lévén, hogy gyermektelen özvegyemberként érte a
halál -, gondosan áttanulmányoztam hátrahagyott papírjait; e célból egész
csomaggal hozattam belőlük bostoni lakásomra. Az anyagból később sok minden
közzétételre kerül majd, az Amerikai Archeológia Társaság szíves
támogatásával; volt azonban egy doboz, amit roppant titokzatosnak találtam,
és valami visszatartott tőle, hogy említést tegyek róla másoknak. Zárva
volt, és sehol nem leltem a kulcsát, míg, eszembe nem jutott, hogy próbát
tegyek a professzor privát kulcscsomójával is, amit mindig valamelyik
zsebében hordott. Ezután valóban sikerült kinyitnom, ám még nagyobb
rejtéllyel találtam szemben magam. Mert ugyan miféle jelentőséggel
bírhatott az a különös, összefüggéstelen, zavaros dombormű, amit találtam
benne? Csak nem dőlt be nagybátyám váratlanul öregkorában valami felületes
csalásnak? Szilárd elhatározást tettem, hogy felkutatom azt az egzaltált
képfaragót, aki felelős agg rokonom pillanatnyi csúf elmezavaráért.
A dombormű többé-kevésbé négyzet alakú volt, vastagsága kevesebb, mint egy
hüvelykre, hossza és szélessége megközelítőleg öt-hat hüvelykre rúghatott;
igen valószínűnek tűnt hogy a közelmúltban készítették. A rajta található
jelek azonban úgy hangulatuk, mint az általuk sugallt sejtelmek alapján
mindennek voltak nevezhetők, csak modernnek nem; mert jóllehet a kubisták
és futuristák képei sokszínűek és kalandosak, aligha lehet föllelni bennük
azt a rejtett szabályelvűséget, amely a történelem előtti feliratokban
bujkál. Márpedig valami írásról volt szó, ahogy a jelek halmozódását
elnéztem; ám noha jól ismertem bácsikám iratait és házi gyűjteményét,
semmiféle kultúrkörbe nem sikerült besorolnom, de még csak távoli
rokonságot sem megállapítani vele.
Ezek fölött a hieroglifák fölött valami olyasmi volt, amit minden bizonnyal
képnek szántak, ám impresszionisztikus megformálása megakadályozta, hogy
pontosan megállapítsam, mit ábrázol. Valamifajta szörnyetegnek tűnt, vagy
olyan szimbólumnak, ami egy szörnyeteget jelképez; alakja csak elképesztően
beteges képzelőerőből fakadhatott. Ha azt mondom, hogy a látványra némiképp
túlfeszített fantáziámban egyszerre merült föl egy tintahal képe, egy
sárkányé, meg egy emberi karikatúráé, akkor azt hiszem, legalábbis távolról
megközelítettem a dolgot. A csökevényes szárnyakkal felruházott groteszk,
pikkelyes testen csápokkal ellátott, húsos fej imbolygott; de az egésznek
az ÖSSZHATÁSA volt az, ami oly rettenetesen ijesztővé tette. Az alak mögött
a szobrász mintha ciklopikus falakra tett volna ködös utalást.
A csodaleletet kísérő mellékletek - egy nagy paksaméta kivágott újságcikken
kívül - Angell professzor saját, kézírásos jegyzetei voltak, s nem
tarthattak igényt különösebb irodalmi színvonalra. A fő dokumentum a
CTHULHU KULTUSZ címet viselte, amit kínosan aprólékos kalligráfiával
rajzoltak a sűrűn rótt sorok fölé, bizonyára azért, nehogy a döbbenetesen
idegen szó helyesírásában hiba essék. A kézirat két részre volt osztva: az
elsőnek a címe \"1925 - Álmok és Álomelemzések, H. A. Wilcox, Thomas Street
7. Providence, Rh. I\" volt, míg a másodiké \"John R. Legrasse felügyelő
beszámolója, Bienville St. 121., New Orleans, LA, 1908 A.R.T. konf. -
Megjegyzések & Webb professzor híradása\". A többi kézirat jobbára rövid
feljegyzéseket tartalmazott, néhány közülük beszámoló volt különböző
személyek furcsa álmairól, mások idézeteket tartalmaztak teozófus
könyvekből és folyóiratokból (különösen W. Scott-Elliott ATLANTISZ ÉS AZ
ELVESZETT LEMURIA c. művéből). A fennmaradó részt sietősen papírra vetett
megjegyzések tették ki, bizonyos titkos kultuszokra és hosszú időkön át
fennálló, rejtett kapcsolatokra nézvést, vonatkozással olyan mitológiai és
antropológiai forrásmunkákra, mint Frazertől AZ ARANYÁG, vagy Miss
Murray-tól a BOSZORKÁNYKULTUSZ NYUGAT-EURÓPÁBAN. Az újságkivágások
legnagyobbrészt egyes személyek megtébolyodására, illetőleg az 1925
tavaszán fellépő tömegpszichózis és üldözési mánia csúfabb eseteire
vonatkoztak.
A nagy kézirat első oldala egy igen különös történetről számolt be. Úgy
látszik, hogy 1925 március elsején Angell professzort felkereste egy sötét
bőrű, vékony, meglehetősen neurotikus külsejű fiatalember; ő hozta magával
a sajátos domborművet, ami még egészen friss és nedves volt.
Névjegykártyáján a Henry Anthony Wilcox név állt, s bácsikám fölismerte
benne egy gazdag és előkelő családnak amelyhez baráti viszony fűzte - a
legifjabb gyermekét. Henry az utóbbi időben szobrászatot tanult a Rhode
Island-i művészegyetemen, és az intézmény közelében lakott a Fleur-de-Lys
épületben. Wilcox zseniális, de különc fiatalember volt. Gyermekkorától
fogva furcsa történetekkel és különös álmokkal hívta föl magára a
figyelmet. Ő pszichikailag túlérzékenynek nevezte magát; a vén
kereskedőváros józan fejű lakói egyszerűen kótyagosnak titulálták. Sosem
szívelte különösebben az évfolyamtársait, egyre ritkábban mutatkozott
társaságban, és már csak a művészlelkeknek egy kis köre ismerte őt a közeli
városokban, mivel még a konzervatív hagyományait roppantul féltő Providence
Art Club is reménytelennek találta.
E látogatása során, írja kéziratában a professzor, Henry Wilcox házigazdája
régészeti szaktudását kívánta igénybe venni; azt szerette volna, ha
megfejti neki a domborművön található hieroglifákat. Erőltetett, mesterkélt
módon beszélt, ami valami pózt sejtetett, és vajmi kevéssé volt alkalmas
rokonszenv keltésére; nagybátyám meglehetősen éles hangon válaszolt neki,
mert a dombormű feltűnően friss mivolta mindenféle kapcsolatra utalt, csak
éppen régészetire nem. Az ifjú Wilcox felelete, mely akkora hatást tett
bácsikámra, hogy később szó szerint idézni tudta, fantasztikusan költőinek
bizonyult (ami máskülönben - Wilcoxot ismerve - valószínűleg az egész
beszélgetést jellemezte): \"A dombormú valóban teljesen új, mert ma éjjel
készítettem egy álmom után, amely különös, idegen városokról szólt;
márpedig az álmok ősibbek a merengő Türosznál, vagy a szfinxnél, mely
gondolatokba merülve ül a sivatagban, de még a kertek koszorúzta Babilonnál
is!\"
Ezen a ponton kezdett tehát bele zavaros elbeszélésébe, mely rejtve lapuló
emlékképekig nyúlt vissza, s azonnal felkeltette nagybátyám lázas
érdeklődését. Előző éjjel gyenge földrengést regisztráltak, hosszú évek óta
az első érzékelhető szeizmikus mozgást Új-Angliában; és Wilcox fantáziája
elképesztő ingereket kapott valahonnan. Miután elaludt, soha nem tapasztalt
álmot látott egy titáni sziklatömbökből és az egekből alázuhant
monolitokból emelt hatalmas sziklavárosról; csöpögő, zöld iszap lepte
köveit, és vészjósló borzalmakat rejtett. A falakat és oszlopokat
hieroglifák borították, s valahonnan a mélyből - hogy pontosan honnan, azt
nem tudta megállapítani - egy HANG döndült föl, ami nem volt hang,
legfeljebb valami kaotikus érzés, melyet csak a legfantáziadúsabb őrület
képes szavakba önteni; Wilcox egy már-már kiejthetetlen betűkombinációval
igyekezett visszaadni: CTHULHU FHTAGN. Ez a két szó volt a kulcsa a roppant
érdeklődésnek, ami a professzort váratlan és nyugtalanító módon elfogta.
Nyomban nekilátott tudományos részletességgel kikérdezni a szobrászt, és
szinte rettegve vetette beható vizsgálat alá a domborművet, amelynek
formálásán az egy szál pizsamába öltözött, vacogó fiatalember rajtakapta
magát, mikor éber tudata lassan visszatért. Bácsikám, mint Wilcox később
beszámolt róla nekem, a korával mentegetőzött, amiért nem ismerte föl
azonnal az ábrát és a hieroglifákat. Látogatója a professzor számos
kérdését rendkívül furcsának találta, mindenekelőtt azokat, amik a
szörnyalakot ősi kultuszokkal és társadalmi formákkal próbálták kapcsolatba
hozni. Nem értette Wilcox nagybátyám ismételt ígéretét sem, hogy hallgatni
fog, ha cserébe felvételt nyerhet valamiféle misztikus vagy pogány
szektába. Mikor Angell professzor végül meggyőződött róla, hogy a szobrász
valóban nem tud sem titkos kultuszokról, sem tiltott hagyományokról,
nyomatékosan megkérte rá, hogy továbbra is folyamatosan tájékoztassa őt az
álmairól. Ebbe Wilcox örömmel beleegyezett, s a kézirat az első
konzultációt követően részletesen beszámol a fiatalember mindennapos
látogatásairól, melyeknek során újabb és újabb izgalmas töredékekkel
szolgált az éjszakai képsorokról; gigászi iszonyat toronylik a fekete égre,
roppant monolitokról sötét iszap csepeg, földalatti hangok rágják bele
magukat csikorogta az agykéregbe?
A két leggyakrabban előforduló szót a \"Cthulhu R\'lyeh\" hangsorral
lehetne megközelítőleg visszaadni.
Március 23-án, írja a kézirat, Wilcox nem jelent meg a szokásos időpontban,
s bácsikám utánajárása kiderítette, hogy különös lázroham vett erőt rajta,
mire a családjához szállították a Waterman Streetre. Éjszaka több más
művészt felriasztott álmából az épületben ordításával, s azóta bizonytalan
állapotban lebeg az eszméletlenség és a delírium határán.
Bácsikám haladéktalanul kapcsolatba lépett a családdal, s attól fogva igen
lelkiismeretesen nyomon követte Wilcox állapotának alakulását; gyakran
felhívta a beteget ápoló Dr. Tobeyt Thayer Street-i rendelőjében.
Az ifjú képfaragó lelke nyilván iszonyatú szörnyűségek között hánykolódott;
az orvos néha megborzongott, mikor beszámolt róluk. Nemcsak a korábbi álmok
ismétlődése tartozott ide, hanem egészen összefüggéstelen töredékek is
fölbukkantak egy gigászi, \"mérföldmagas\" DOLOGGAL, továbbá valami
meghatározhatatlan kaparászással és kopogással kapcsolatban. Wilcox sosem
nyilatkozott lázálmai során erről a valamiről, ám egyes zavaros
szófoszlányok - Dr. Tobey tolmácsolásában - meggyőzték róla a professzort,
hogy azonos azzal a kimondhatatlan szörnylénnyel, amelyet a fiatalember
megkísérelt képileg ábrázolni álomdomborművén. Egyébként ha az ifjú művész
ezt a DOLGOT említette, fűzte hozzá a doktor, az mindig a letargiába való
feltartóztathatatlan visszaesést vezette be. Különös volt, hogy a
testhőmérséklete egyáltalán nem haladta meg a normális szintet, ám
máskülönben egész állapota inkább igazi lázat sejtetett, mintsem
elmezavart.
Április 2-án, délután három óra tájt, Wilcox betegségének hirtelen minden
tünete megszűnt. Döbbenten ült föl az ágyban, nem értette, miért van
otthon, és a leghalványabban sem emlékezett rá, mi történt vele március
22-ének éjszakája óta, akár álmában, akár a valóságban. Miután orvosa
egészségesnek találta, három nap múlva visszatért a szálláshelyére; Angell
professzor számára azonban érdektelenné vált. Felépülése pillanatától
kozmikus álmai nyomtalanul eltűntek, s miután nagybátyám egy hétig teljesen
haszontalan értelmetlen nyilvántartást vezetett mindennapos vízióinak
soráról, végül felhagyott a további vizsgálatokkal.
Itt ér véget a kézirat első része; ám egyes utalások, amiket bizonyos
különálló feljegyzésekre tesz, roppantul elgondolkodtattak - olyannyira,
hogy már csak mélyen gyökerező bizalmatlanságom miatt (mely akkoriban
életbölcseletem legfőbb alkotóelemének számított) gyanakodtam továbbra is
az ifjú művészre. A kérdéses feljegyzések különféle személyek álmairól
szóltak ugyanabban az időszakban, amikor a fiatal Wilcoxot éjszakai
látomások gyötörték. Bácsikám a jelek szerint haladéktalanul megdöbbentően
széles körű kérdéseket intézett minden olyan barátjához, akihez különösebb
alkalmatlankodás nélkül fordulhatott; megkérte őket, hogy írják le neki az
álmaikat, és részletesen számoljanak be róla, ha voltak esetleg különleges
vízióik az utóbbi időben. Körkérdését úgy látszik, vegyes érzelmekkel
fogadták; végül azonban több választ kapott, mint amennyit egy közönséges
ember titkár nélkül kiértékelhetett volna. Az eredeti levelezés ugyan nem
maradt fenn, ám feljegyzései alapos és valóban átfogó gyűjteményt alkotnak.
A társasági és üzleti élet átlagemberei - a hagyományos \"föld sója\"
Új-Angliában - szinte kizárólag negatív válaszokkal szolgáltak, habár egyes
esetelvben fel-felbukkannak ijesztő, ám formátlan látomások, mindig március
23. és április 2. között - azaz abban az időszakban, mikor a fiatal
Wilcoxot hatalmában tartotta a delírium. A tudósokat alig-alig érintette a
dolog, noha négy esetben futó benyomások voltak tetten érhetők különös,
idegen vidékekről, egy ízben pedig iszonyatos félelemről esik szó valami
természetfölötti hatalomtól.
A legfontosabb válaszok költőktől és festőktől érkeztek, s meg vagyok
győződve róla, hogy ha módjukban áll összehasonlítani vallomásaikat, kitör
közöttük a pánik. Az eredeti levelek hiányában felmerült bennem a gyanú,
hogy az anyag összeállítója rávezető kérdéseket tett föl, vagy tudat alatt
már akkor elhatározta, milyen eredményre fog jutni, amikor megkezdte
vizsgálatát. Ezért nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Wilcox, jól
ismervén a bácsikám birtokában lévő adatokat, tudatosan az agg kutató
becsapásán fáradozott. A művészek válaszaiból ugyanis ködös, nyugtalanító
história körvonalai bontakoztak ki. Február 28-a és április 1-je között jó
részük rendkívül bizarr dolgokat álmodott, s az álmok intenzitása Wilcox
delíriumával egyidőben a mérhetetlenségig fokozódott. Azoknak, akik
adatokkal szolgáltak, több mint egynegyede számolt be a Wilcox által
ecsetelthez hasonló kusza hangokról és jelenetekről. Néhányan bevallották,
hogy heves félelmet éreztek a gigászi, névtelen dologtól, amely a rémálmok
időszakának vége felé egyre gyakrabban bukkan föl. Egy eset, amellyel a
feljegyzések nagy nyomatékkal foglalkoznak, tragikusan végződött. Az
áldozaton, egy igen neves építészen, aki komoly hajlamokat árult el a
teozófia és okkultizmus iránt, emésztő téboly vett erőt pontosan ugyanazon
a napon, amikor Wilcox megbetegedett, s néhány hónap múlva vége-hossza
nincs sikoltozás közepette, amelyben könyörgött, hogy mentsék meg őt a
pokolszülte szörnyetegektől, el is halálozott. Ha bácsikám feljegyzéseiben
neveket is említ, s nem csupán kódszámokat használ, magánjellegű
kutatásokat folytattam volna ellenőrzés végett; így azonban csak kevés
vizsgálati alanyát sikerült azonosítanom, noha ezek mindenben
alátámasztották az általa leírtakat. Gyakran vetődött fel bennem a kérdés,
hogy nagybátyám vizsgálatának valamennyi alanyára olyan mély hatást
tettek-e a történtek, mint erre a kis csoportra. Mindenesetre jó dolog,
hogy sosem fognak magyarázatot kapni élményeikre.
Az újságkivágások, mint már utaltam rá, oktalan pánik, téboly és különc
viselkedés eseteiről számoltak be a kérdéses időszak folyamán. Angell
professzor egy egész irodát foglalkoztathatott, mert a kivágott újságcikkek
mennyisége döbbenetes volt, s a Föld minden vidékét átölelték. Éjszakai
öngyilkosság Londonban - egy magányos alvó iszonyatos sikoly kíséretében
kiveti magát az ablakon; terjedelmes levél egy dél-amerikai lap
szerkesztőségének, amelyben valami fanatikus hátborzongató jövőképet alakít
ki álombeli látomásai alapján; egy kaliforniai sürgönyben egy teozófus
egyesületről adnak hírt, amely fehér díszruhát ölt, hogy megünnepelje a
\"dicsőséges beteljesülés\" óráját, ám az végül nem következik be;
különféle értesülések az indiai bennszülöttek körében május vége táján
tapasztalható fokozódó nyugtalanságról. Vudu-hívők őrjöngenek haiti
orgiákon, s a fekete-afrikai támaszpontokról jelentések futnak be valami
rejtélyes mormogásról a bozótban. Amerikai katonatisztek lázadozó
törzsekkel bajlódnak a Fülöp-szigeteken; hisztérikus levanteiek
terrorizálnak New York-i rendőröket a március 22-éről 23-ára virradó
éjszakán. Nyugat-Írországban vad híresztelések és legendák kapnak lábra, s
az Ardois-Bonnot iskola egyik festőművésze egy istenkáromló, pogány
álomvidéket ábrázoló vásznat akaszt ki az 1926-os párizsi Tavaszi
Kiállításon. Az ideggyógyintézetekből jelentett esetek annyira
megszaporodnak, hogy kész csoda, hogy a világ orvosainak közössége nem
vette észre ezeket a nyugtalanító párhuzamokat, s nem vont le sötét
következtetéseket belőlük. Mindent összevetve az újságkivágások halma
iszonyatos volt; s ma már alig tudom elképzelni azt a hetyke
racionalizmust, amellyel először félrelöktem őket, akkortájt inkább arra
gyanakodtam, hogy az ifjú Wilcox nagyon is jól tudta, milyen ősi, tiltott
dolgokról beszél a professzornak.