Az utca



Vannak, akik szerint a dolgokban és helyekben lélek lakozik, és vannak,
akik szerint ez nem így van; jómagam nem merek erről nyilatkozni, az
Utcáról azonban mesélek.
Erős és becsületes emberek alakították ki az Utcát: bátor véreink, kik a
Szent Szigetekről érkeztek a tengeren át. Kezdetben csupán vízhordók
taposta ösvény vezetett az erdei pataktól a part menti házakig. Aztán,
ahogy egyre többen költöztek a szaporodó házakba, és új lakóhely után
kellett nézniük, kunyhókat építettek az északi oldalon, vaskos
tölgygerendákból és kőfallal az erdő felé, mivel a rengetegben tüzes
nyílvesszőkkel felszerelkezett indiánok ólálkodtak. Néhány esztendő
elteltével pedig az Utca déli oldalán is megjelentek a kunyhók. Az Utcán
mindkét irányba kúpos kalapos, komoly férfiak rótták, többnyire muskétával
vagy vadászpuskával a kezükben. Velük voltak még főkötős feleségeik és
szótlan gyermekeik. Esténként a férfiak asszonyaikkal és gyermekeikkel
együtt leültek hatalmas kandallóik mellé, hogy olvassanak és
beszélgessenek. Fölöttébb egyszerű dolgokról olvastak és beszéltek, mégis
ezek a dolgok adtak nekik bátorságot és erényességet, és segítették őket
nappal leigázni az erdőt és megművelni a földeket. A gyermekek pedig
figyeltek, hogy megismerjék a régi idők törvényeit és tetteit, valamint a
drága Angolhont, melyet sohasem láttak, és felidézni sem tudtak. Aztán
háború dúlt, ami után az indiánok nem zargatták többé az Utcát. A dolgos
férfiak vagyona egyre gyarapodott, és amennyire tőlük telt, élvezték az
életet. A gyermekek pedig felcseperedtek, és még több család érkezett a
Szülőföldről, hogy letelepedjenek az Utcában. Majd a gyermekek gyermekei,
de meg az újonnan érkezettek gyermekei is felnőttek. A kis település
várossá fejlődött, a kunyhók helyén pedig sorra házak épültek - egyszerű,
takaros, fából és kőből készült házak, kőlépcsővel és vaskorláttal, félkör
alakú, világító ablakokkal a bejáratok felett. Nem holmi silány építmények
voltak e házak, hiszen több nemzedéket kellett kiszolgálniuk. Belsejüket
faragott kandallópárkányok, elegáns lépcsők, valamint praktikus, kényelmes
bútorok, és a Szülőföldről hozatott porcelán és ezüst étkészletek
díszítették. Az Utca így magába itta egy ifjú nemzet álmait, és lakosaival
együtt örvendezett, akik egyre kifinomultabbá és boldogabbá váltak. Ahol
egykor pusztán erő és becsület lakott, immár ízlésnek és műveltségnek is
jutott hely. Könyvek, festmények és hangszerek költöztek a házakba, a
fiatalemberek pedig az északi síkon felépült egyetemre jártak. A kúpos
kalapok, rövid kardok, a csipkék, és rizsporos parókák világát felváltotta
a macskakő, melyen telivérek patái kocogtak és aranyozott hintók abroncsa
zörgött, s a macskakő mellett téglajárdák húzódtak, rajta kikötőoszlopokkal
és felhágókövekkel. Az Utcában számos fa állt: büszke szilfák, tölgyek és
juharok; ezért nyaranta zöldbe borult minden, és madárdaltól volt hangos a
tér. A házak mögött pedig fallal körülvett rózsakertek rejteztek, bennük
élő sövénnyel övezett járdákkal és napórával, ahová estelente kápráztatón
sütött le a hold és a csillagok fénye, és az illatos virágok szirmain a
harmat csillogott. Az Utca így álmodott tovább, mit sem törődve balsorssal,
háborúval és változással. Egy alkalommal a fiatalemberek többsége
eltávozott, és soha nem tért vissza. Akkor történt mindez, mikor
felcsavarták a régi zászlót, és csillagos-sávos lobogót húztak fel
helyette. Ám jóllehet a férfiak hatalmas változásokról beszéltek, az Utca
egyáltalán nem érzékelte ezeket, hiszen ugyanazok lakták, ugyanazokról a
dolgokról társalogtak, és ugyanabban a hangnemben, mint azelőtt. A fák
pedig továbbra is menedéket
nyújtottak az énekesmadaraknak, éjjelente a holdsugár és a csillagok fénye
ugyanúgy megcsillant a harmatos bimbókon, melyek a fallal körülvett
rózsakertekben virultak. Ekkoriban már egyetlen kardot, parókát vagy
háromszögletű kalapot sem lehetett látni az Utcában. Mennyire furcsán
hatottak a helybéliek sétapálcáikkal, hosszú hódprém kabátjaikkal és
rövidre nyírt hajukkal! A távolból újszerű hangok érkeztek: előbb furcsa
pöfögés és sivítás hallatszott a mérföldnyire zuhogó folyó felől, aztán
pedig, sok évvel később, furcsa pöfögés, sivítás, és zötykölődés zaja verte
fel a csendet. A levegő már nem volt olyan tiszta, mint azelőtt, a hely
szelleme azonban semmit sem változott. Az ősök vére és lelke alakította
ilyenné az Utcát. A hely szelleme még akkor sem változott, mikor
felszaggatták a földet, hogy különös csöveket fektessenek bele, vagy mikor
magas póznákat állítottak fel, amik között bizarr vezetékek feszültek. Oly
sok ősi tudás halmozódott fel az Utcában, hogy a múltat képtelenségnek tűnt
elfelejteni. Aztán kegyetlen napok következtek, mikor sokan, akik régebben
ismerték az Utcát, már nem ismertek rá, és olyanok is megismerték, akik
azelőtt nem is tudtak róla, aztán eltávoztak, mert durván és fülsértően
beszéltek, arcuk és tekintetük pedig nem sok jóról árulkodott. Gondolataik
ugyancsak viaskodtak az Utca bölcs és belátó szellemével, s ezért az Utca
némán sopánkodott, ahogy a házak sorra összeroskadtak, egymás után
elpusztultak a fák, a rózsakerteket pedig benőtte a gyom és a gaz. Ám egy
napon ismét büszkeség töltötte el, mikor ifjak vonultak végig rajta, akik
közül sokan soha nem tértek vissza. Az ifjak kék egyenruhát viseltek. Az
évek múltával még cudarabb idők köszöntöttek az Utcára. A fák mind
odalettek, a rózsakertek helyén a párhuzamos utcákban felhúzott olcsó,
ocsmány épületek tűzfalai magasodtak. A házak mégis a helyükön maradtak,
mivel nem tudta kikezdeni őket sem az idő, sem a férgek és a fergetegek,
végtére is több nemzedéket kellett kiszolgálniuk. Újfajta ábrázatok
jelentek meg az Utcában, sötét és baljóslatú arcok, melyek tulajdonosai
szokatlan szavakat használtak, és ismert vagy ismeretlen betűket pingáltak
a rogyadozó házak falára. Az árkokban kézikocsik halmozódtak. Áporodott.
meghatározhatatlan bűz telepedett rá a helyre, és az ősi szellem nyugovóra
tért. Aztán egyszer csak nagy izgalom keletkezett az Utcában. A tengeren
túl háború és forradalom tombolt; megdőlt egy dinasztia, elkorcsosult
alattvalói pedig kétes szándékkal a Nyugati Vidékre özönlöttek. Sokan
közülük beköltöztek az ütött-kopott házakba, melyek valaha ismerték a
madarak dalát és a rózsa illatát. Majd maga a Nyugati Vidék is felocsúdott,
és segítő kezet nyújtott a Szülőföldnek a civilizációért folytatott gigászi
küzdelemben. A városokban ismét a régi zászló lobogott, mellette az új
lobogó és egy egyszerűbb, mégis dicső trikolór. Az Utcában viszont nem sok
zászlóba kaphatott bele a szél, mivel ott a félelem, gyűlölködés és
tudatlanság vert tanyát. Az ifjak ismét végigvonultak rajta, ámde nem
egészen úgy, ahogy egykoron tették. Valami hiányzott belőlük. És az egykori
ifjak fiai, akik barnászöld zubbonyokban, őseik igaz szellemében meneteltek
előre, távoli helyekről érkeztek, és nem ismerték az Utcát, valamint annak
ősi szellemét. A tengeren túl világraszóló győzelmet arattak, és az ifjak
többsége diadalittasan érkezett haza. Akikből azelőtt hiányzott valami,
most már teljessé váltak, mégis a félelem, gyűlölködés és tudatlanság
uralkodott az Utcában; sokan maradtak hátra ugyanis, és a távoli helyekró1
sok idegen költözött az ódon házakba. Az ifjak pedig, akik visszatértek,
már nem ezekben laktak. Az idegenek többségének ábrázata sötét volt és
baljóslatú, mégis akadt köztük néhány, kinek arca azokéra hasonlított, akik
létrehozták az Utcát, és megformálták a szellemét. Hasonlók voltak, mégsem
ugyanolyanok, hiszen mindannyiuk tekintetében furcsa, természetellenes tűz
lobogott, mintha becsvágy, mohóság, bosszúszomj vagy vakbuzgalom fűtötte
volna őket. Zaklatottság és árulás honolt a kevesek között, akik gonosz
terveket szőttek, hogy halálos csapást mérhessenek a Nyugati Vidékre, és
aztán hatalomra emelkedjenek a romok fölött, miképpen a gyilkosok is
hatalmuk alá kerítették a boldogtalan, fagyos földeket, ahonnan
a többségük érkezett. A szervezkedés gócpontjára pedig az Utcában lehetett
rálelni, melynek rogyadozó házaiban gyűltek össze az idegen viszálykeltők,
és harsogták tele a szobákat a vér, láng és gazság napjáról szóló tervekkel
és beszédekkel. Az Utca különféle különös gyülekezeteiről sokat beszélt a
Törvény, ám bizonyítani szinte semmit nem tudott. Szorgalmasan jártak
meghallgatni egymást meg nem vallott célokért küzdő emberek Petrovics
pékségébe, Rifkin hitvány Modern Közgazdasági Iskolájába, a Kör Társasági
Klubba, a Szabadság kávéházba és más hasonló helyekre. Tömegek vettek részt
a vészterhes összejöveteleken, de mindig körültekintően, vagy idegen
nyelven beszéltek. A régi házak azonban továbbra is fennmaradtak, a
nemesebb, elmúlt századok, a markos telepesek és a holdfényben úszó
harmatos rózsakertek elfeledett tudásával a szívükben. Elvétve egy-egy
magányos költő vagy utazó érkezett ide, hogy szemügyre vegye őket, és
megpróbálja megörökíteni kopott dicsfényüket; az efféle utazókból és
költőkből azonban fölöttébb kevés akadt. Az a hír járta, hogy a házak
egyikében egy kiterjedt terroristacsoport vezetője rejtőzött el, aki a
kiszemelt napon jelt ad a véres orgiára, melynek során megsemmisítenék
Amerikát és a régi jó hagyományokat, melyeket annyira kedvelt az Utca.
Szórólapok és kiáltványok úszkáltak az árkok szennyes vizében; különféle
nyelveken és betűkkel kinyomtatott szórólapok és kiáltványok, de mindegyik
bűnre és lázadásra buzdított. Ezek az írások arra biztatták az embereket,
hogy döntsék romba atyáink magasztos törvényeit és erkölcseit, tiporják el
az amerikai szellemet - azt a szellemet, ami másfél ezer évnyi angolszász
szabadság, igazságosság és mérsékletesség öröksége volt. Azt állították,
hogy az Utca füstös képű lakói, akik a rothadó épületekben gyűltek össze,
ocsmány forradalmat eszeltek ki, és parancsszavukra esztelen, eltompult
barmok milliói eresztik ki undorító karmaikat városok ezreinek
nyomornegyedeiben, hogy addig pusztítsanak, kaszaboljanak és
gyújtogassanak, míg atyáink földje semmivé
nem lesz. Mindezt elmondták és elismételték, és sokan rettegve várták a
július negyedikét, amire a különös írások utaltak; mégsem lehetett olyasmit
találni, ami alapján vádat emelhettek volna. Senki nem tudta megmondani,
kinek a letartóztatása vágná el rögtön a gyökerénél a gyalázatos
szervezkedést. A kék kabátos rendőrök számtalanszor átkutatták a düledező
házakat, bár végül elmaradtak; már ők is beleuntak a törvényes rendbe, és a
sorsára hagyták a várost. Aztán barnászöld zubbonyosok jöttek muskétákkal,
míg végül úgy tűnt, mintha az Utca lesújtó álmába régvolt idők kísértő
képei vegyültek volna, mikor még kúpos kalapos férfiak bandukoltak
muskétával kezükben az erdei pataktól a part menti házak felé. Ám semmilyen
tett nem tartóztathatta fel a közelgő kataklizmát, hiszen a füstös képű,
baljós tekintetű férfiak fortélyossága régről ismert volt. Az Utca így
nyugtalanul álmodott tovább, mígnem egy éjjelen Petrovics pékségében,
Rifkin Modern Közgazdasági Iskolájában, a Kör Társasági Klubban, a
Szabadság kávéházban és más helyeken az iszonytató diadaltól és
várakozástól kikerekedett szemű férfiak hatalmas hordákba verődtek össze.
Eldugott vezetékeken érthetetlen üzenetek cikáztak, és sokan még
érthetetlenebb üzeneteket emlegettek; ám sejteni sem lehetett, mi folyik
valójában, míg a veszély el nem múlt a Nyugati Vidék feje fölül. A
barnászöld zubbonyosoknak fogalmuk se volt arról, hogy mi történik, vagy
hogy mitévők legyenek; hiszen a füstös képű, baljós tekintetű férfiak jól
értettek az ármánykodáshoz és az álcázáshoz. A barnászöld zubbonyosok mégis
örökké emlékezni fognak arra az éjszakára, és megemlítik az Utcát, mikor
unokáiknak elmesélik a történetét; hiszen a reggel közeledtével sokuk
váratlan feladatot kapott. Köztudott volt, hogy az anarchia fészke rég
elaggott, és a házakat kikezdte az idő, a férgek és a förgetegek; de vajon
ama nyári éj eseményei csupán kísérteties egyöntetűségük okán tűntek oly
meglepőnek? Hiszen valóban különös, habár természetes fordulatot vettek az
események. Nem sokkal éjfél után ugyanis az idő, a férgek és a förgetegek
sokévnyi romboló munkája váratlanul félelmetes végkifejletbe torkollott; a
robaj elülte után két ódon kémény és egy masszív téglafal kivételével semmi
sem maradt állva az Utcában. A romok közül pedig senki sem került elő
elevenen. Egy költő és egy utazó, akik a hatalmas tömeggel együtt
felkeresték a helyszínt, igencsak furcsákat mesélnek. A költő azt meséli,
hogy míg el nem jött a hajnal, alig tudta kivenni a szennyes romokat az
ívlámpák fényében: hogy az omladék fölött egy másik kép derengett,
holdfényben tündöklő házakkal, büszke szilfákkal, tölgyekkel és juharokkal.
Az utazó pedig megesküdne rá, hogy a megszokott bűz helyett virágzó
rózsafák illata áradt a helyből. Ámde a költők álmai és az utazók meséi
vajon hírhedten nem csupán az elme szüleményei?
Vannak, akik szerint a dolgokban és helyekben lélek lakozik, és vannak,
akik szerint ez nem így van; jómagam nem merek erről nyilatkozni, az
Utcáról azonban mégis elmondtam, amit tudok.


Howard Phillips Lovecraft (1920)