H.P. Lovecraft : A Tenger Mennyaszonya
Beküldte: TPéter 2007.08.18. 02:31
A Tenger Mennyaszonya
Feketén derendg a szirtfok mögöttem, S messze sötétlik a parti homok. Mély homályba fulladt ösvényen jöttem... Veszet múltramra gondolok.
Lágyan nyaldossa a part menti szirtet A tenger, e hangot jól ismerem. Válamra hajtva fejét, egykor itt tett Unda, a tündér, sétákat velem.
Fényes a nap, min találkoztam véle, Édes mint szellő a kék tengeren. Aznap kötöttem a Vágy bilincsébe: S boldog voltam, s Ő boldog volt velem.
Soha nem kérdeztem, hogy merre járva Útját, és soha nem kérdezte Ő. Gyermeki szívvel, indokra nem vágyva Fogadtuk, amit s sors írt elő.
Egyszer egy tündöklő holdfényes éjen Ott álltunk ketten a nagy szirt fokán. Haján fűzfafüzér lengett a szélben, Az erdőn szedtünk egy sétánk során.
Furcsa pillantással meredt a partra, Megigézten őt a hang és a mély. És mint tovább nézte, mássá lett arca: Zord, mint a tenger s bizarr, mint az éj.
S hulló könnyeimmel otthagyott engem, Fenn, az általa megáldott helyen, S tekintetem egyre lejjebb engedtem, Míg követte édes Undát szemem.
És elcsendesült a háborgó tenger Unda, a tündérnek lába előtt, S Ő köszöntette kellő tisztelettel, Majd rám nézett, s a mély elnyelte őt!
Soká kószáltam a parton magamban, Mialatt magasra kúszott a hold. Majd leszállt újból, hajnal hasad halkan, S a kín a lelkem mélyéig hatolt.
Széles e világon által kutattam: Meszi sivatagban s hét tengeren S egyszer egy bőszen tomboló viharban Megláttam egy hullámon kedvesem.
Szüntelen kóborlok bármilyen veszélyben, Mert míg őt nem lelem, nem nyughatok! S ismét a tajtékos vizekhez értem, Hol rám köszöntek a múlt tegnapok.
S ó nézd! A tenger sűrű ködfátyolból Vészjóslón ébred vérszínű hold És udvara kéken szikrázva lángol, S furcsa arcképe lelkembe hatolt.
A holdból, ím fényes híd nyúlt a partra, Hullámól épűlt a csillámló csoda! S bármilyen esendő is átmenni rajta Könnyű, és túl vár szép álmok hona.
De minő arc, mit a holdfényben látok, Megleltem volna eltünt kedvesem? És már a fényhídon mind beljebb járok Hozzá, látványa gyorsít léptemen.
Meg-meginogva, hullámtól ölelten, Egyre előre szép arca felé! Imát morzsolva, zihálva siettem, S így értem a báj árnyképe elé.
Felettem vizét a tenger bezárta, S így a szép árnykép mgindult felém. Próbáit kiállva békét talált a Tenger Mennyasszonya, Unda és Én.
|