Az Admiral's Arms

Sylvia és Mark boldogan ültek le egy asztalhoz. Amy nem feledte, és halk, lassú zenét játszatott a bandával, akik épp akkor léptek fel. Furcsa nevük volt, talán valami Elszabadult Lucifer, vagy ilyesmi. Mark rendelt egy italt, és hosszú beszélgetésbe kezdett Sylviával.
- Mondd csak, hogyan lettél vámpír?
- Hát ez eléggé hosszú történet. De van rá időm, hogy elmeséljem. Több, mint kétszáz év telt el azóta. Lestat 1780 telén lett vámpír, én pedig nyár elején. Onnan tudom, hogy megéreztem, hogy Magnus véréből egy másik vámpír is született. Nem volt nehéz megérezni. Amikor engem Mesterem, vagy hogy is hívjam, teremtett, pár hét múlva, vajmi kis tudással fejemben otthagyott. Épphogy életben tudtam maradni. Senki sem tudott rólam. Én is titkoltam, legalábbis próbáltam eltitkolni, hogy mi vagyok, s miért. De szomjamat hamar csillapítani kellett, és ez volt a legnehezebb. Az ember nem tudhatta, hogy vámpír vagyok. Ügyességemnek köszönhetem azt is, hogy amikor öt ember szeme láttára mágiát használtam, nem égettek meg. Hajszálon múlt az egész, hogy majdnem máglyán kötöttem ki. Miután egész sokat tanultam magamtól, és az Élettől, elindultam vándorútra. Sok baj nem ért. Egyszer, amikor egy kis faluba értem, hogy egyek, furcsa dolog történt velem. Akkor először találkoztam Lestattal. Még ő is fiatal volt. Megkérdezte, hogy ki teremtett, de én nem mondtam el neki. Még elmémet is lezártam előtte. Pár napig együtt voltunk. Egyikünk se volt tisztában erejével… Még én valahogy… De ő! Mindketten azt hittük, hogy a vámpírok nem képesek gyermeket nemzeni. Lestat pedig lefeküdt velem. Velem maradt, mert hamar kiderült, hogy mindenféle halhatatlanságunk ellenére terhes lettem. Lestat féltett…
- De hát hogyan? A történelmeteket sokat olvastam, és nem tett semmi említést arra, hogy ti… Azt írta: "Ami még minket nem tesz teljesen emberivé, az az, hogy nem nemzünk ivadékot, csak úgy, ha egy embert vámpírrá teszünk." Mégis…
- Igen. Csak tudod, a vámpírok többnyire azért teszik vámpírrá az embert, mert szerelmesek belé. Ritka az, hogy azért, mert úgy szeretik, mint fiukat, vagy lányukat.
- Értem… Folytasd…
- Rendben. Kilenc és fél hónap múlva Lilith megszületett. Rettenetes kínok voltak, miket átéltem. Azt hittem, belehalok. Lestattal direkt neveztük el a vámpíristennőről. Kiderült viszont, mert mindketten álmot, s látomásokat láttunk, hogy lányunk maga az istennő. Mivel imádtuk a történelmet, tudtuk, hogy sosem volt olyan, hogy bármelyik vámpír is bebizonyította volna, hogy Lilithet látta volna. Semmi nem utalt arra, hogy valóban létezik. Én és Lestat pedig kiválasztottak voltunk, hogy elhozzuk az istennőt a földre. Legalábbis látomásaink szerint. A gyermek már halandónak is kegyetlenül erős volt.
- Halandónak született? Azt gondoltam, hogy vámpírnak született… Mivel mindkét szülője vámpír…
- Vámpírrá kellett tenni. De embernek nem lehetett nevezni. Mondjuk félvámpírnak esetleg. Ahhoz, hogy vámpír legyen, túl emberei volt, és ugyanez visszafelé. Lestat elhatározta, hogy ketten tesszük vámpírrá, de egyszer összevesztünk. Én elhagytam Lestatot. Megteremtettem Maloriont, aki megölte lányomat.
- Malorion? Aki évszázadokkal később vált ismerté? Bár mindenki azt hitte, hogy ő is vámpírok gyermeke, és hogy ő Lilith testvére. De hát ezek szerint nem…
- Hát nem. Ugyanolyan vámpír, mint én. Négy év múlva elraboltak ismeretlen vámpírok, és a Stix folyóba löktek. Én nem fulladhattam meg, mert túl erős voltam ahhoz. Inkább aludtam pár évszázadot, és mikor a folyó elkezdett sodorni felébredésem napján…
- Rettenetesen bántak veled… Miért?
- Mert megszültem az istennőt. Megbontottam a vámpírságot, és egy másik fajzat lettem. Nem tűrtek el tovább, mert a szülés miatt túl emberi voltam. Azt hitték, elpusztíthatnak. De amikor a folyó elindított, elkezdtem befagyasztani. Sok erőm kellett hozzá, kimerültem, és csak a felszínével végeztem. Körülbelül húsz centi vastag volt a jég, a víz pedig fagyos. Ez is segített. Én is egy jégkockába fagyva mentem a jég alatt. Lily pedig megtalált…
- Hogy sikerült befagyasztani egy egész folyót?
- Elég erős voltam hozzá. Mikor Lily elmondta, hogy Lilith meghalt, összetörtem. Lestat már nem szeret. Sok minden történ azóta, és én sem szeretem, csak úgy, mint egy barátot.
- És mikor kiderült, hogy Malorion végzett Lilithtel?
- Örültem, hogy meghalt. Lestat, és drága Akasha hősiesen helytállt. Büszke vagyok rájuk, és Akasha igazán megérdemelte Lestat szerelmét.
- Innen már tudom. Meg egy csomó mindent a régi királynőről. Lily Talamascás, sokat tanít engem.
- Valóban? Én is be szeretnék állni. Jó lenne egy kis tanulás, mit évszázadok alatt elhalasztottam. Aaron Lightner örülne.
- Ő biztos.
- Most ki a vezetője?
- David Talbot.
- Talbot? Olyan fiatal volt, amikor először láttam. Hogy van?
- Jobban, mint valaha. Egy húszéves testben vámpír.
- Azt tudom. Az a holdkóros testrabló szellem… Nem próbálkoztam vele, hogy megsemmisítsem, mert ahhoz még én is gyenge voltam. Kivel cserélt testet?
- Valami Raglan Jamessel.
- Értem.
Egymás szemébe néztek. Mark elpirult, és hozatott még egy pohárkával. Bejött egy vámpír. Egy nőstény volt, és Sylvia kiköpött mása. Ugyanolyan nyakigláb termet, hosszú szőke haj, és világosbarna szem. Látszott rajta, hogy kimerült. Észrevette Sylviát. Vágyakozó szemmel nézett rá, de egyben csodálat is volt benne, hogy tisztára úgy néz ki, mint ő. Odament a lány Amyhez, és valamit odasúgott fülébe, mire a lány dühödten pattant fel a székről, és olyan pofont lemázolt a vámpírnak, hogy az megtántorodott. Amy vérben forgó szemmel kérdezte:
- Hogy hívnak?
- Susan a nevem. Miért kérded?
- Hogy a neveden tudjalak szólítani! Azt mondom, hogy takarodj innen kifelé, addig, amíg békés vagyok. Ez nem vadásztér, hanem egy bár, és nem jöhetnek be huszadik századi nyikhaj kis senkik, akik azt hiszik, hogy övék a világ!
- Miért, te hány éves vagy?
- Több mint kétszáz. Tűnj innen ki!
- Eszemben sincs!
Susan Amynek esett, és olyan erővel csapta oda a pulthoz, hogy a vámpír ájultan esett össze. Azután három halandót megölt, élvezettel ivott vérükből, és erőre kapott. Ki akart rohanni a bárból, de Sylvia gáncsot vetett neki, és Susan hasra esett. Egészen az ajtóig csúszott. Sylvia odalépett hozzá, nyakánál fogva felhúzta a földről. Egy darabig szorította, majd kinyitotta az ajtót, és teljes erővel a szemben lépő tűzfalhoz vágta. Susan szájából ömlött a vér. Nehezen, de felkelt, és szitkozódva elment. Sylvia odaszaladt Amyhez, és felsegítette. A lány végig csak szidta Susant.
- Az a mocskos szemétláda! Esküszöm, hogyha még egyszer is bemeri tenni ide a lábát, úgy kivágom innen, hogy nem köszöni meg!
- Nyugodj meg, Amy. Nem fog idejönni többé, arra a szavamat adom. Csak tudnám, hogy ki volt az…
- Én sem ismerem.
- Mit súgott neked?
- Azt, hogy vadászni jött ide, és hogy legalább hármat meg fog ölni. Erre én ugye felkaptam a vizet, és nekiszaladtam. Még most is sajog a hátam. Rohadt kis taknyos…
Még elkapom.
Most viszont egy rendőr lépett be.
- Idehívtak, mert zajt hallottak. Én azt mondtam, hogy ez az Admiral's Armsban teljesen megszokott, de…
A rendőr megpillantotta a holttesteket. Látta a harapott sebet a nyakukon. Pillantása Sylviára futott, s egy pillanatig elvarázsolva nézte, de aztán megszólalt.
- Maga egy szemtanú, igaz?
- Igen.
- Hát akkor jöjjön csak velem, kihallgatjuk, hogy mi látott, és aztán majd még meglátjuk, mi lesz.
- Rendben.
Mark megfogta Sylvia kezét.
- Szeretlek, Sylvia! El akartam mondani, de nem volt rá idő…
- Ezt komolyan mondod?
- Igen! Mióta megláttalak, azóta…
- Majd még beszélünk, de mennem kell.
Sylvia odahajolt Mark arcához, megcsókolta, és követte a rendőrt. Mark csak állt, mintha földbe gyökerezett volna. Majd visszaült helyére, és vérvörös arccal még egy italt rendelt. Lassacskán hazaindult. Álmában végig szerelme arcát látta.