Lily merészen bekanyarodott a hűtőautóval az állomás kapujához. Rögtön kisietett a portás, amint látta, hogy ki jött.

Azzal lementek, és egy kis targoncával bevitték a lányt. Ott egy egyszerű mozdulattal betették az árurakodó ablakon a jégkockát, visszavitték a gépet, és bezárták a labor ajtaját.

Azzal hozott egy szerkezetet, alátolta a jégkockának, és egy nagyon vékony, kék sugarat irányított rá. Nem telt el alig öt perc, már kint volt a nő. Egy pillantást vetett Lilyre, majd ájultan esett össze. A lány odarohant hozzá, felkarolta, és lefektette az ágyra. Nemsokára felébredt a vámpír. Mikor meglátta Lilyt, nehezen bár, de felkelt, odament hozzá, és szorosan átkarolta.

Sylvia nem bírta tovább, sírva fakadt… Szörnyű volt látni, ahogyan a múlttól szenved. Lily nagy nehezen megszólalt ámulatából.

Lily boldogan nevetett, majd aludni ment. Lestat azon az estén nem aludt. Csak a gondolatok forogtak fejében, és az álom messzire elkerülte. Másnap reggel, mikor felesége felkelt, és ébren találta, meglepődött.

Azzal elbúcsúztak egymástól és Lily hazaindult Lestathoz. Kicsit fáradtan ért haza. Otthon az volt első dolga, hogy lehuppant egy kényelmes fotelba. Egy darabig csak nézett maga elé. Végig Sylvia démoni arca lebegett előtte. Igen, róla már egy egyszerű ember is észrevenné, hogy micsoda. Magas, vékony termetű volt. Bőre szinte világított az éjszakában. De ami egészen arra utalt, hogy vámpír, az a szeme volt. Világosbarna szemeiből hatalmas, ólomnehéz korok éltek, béke és harag, szeretet és gyűlölet egyaránt. Olyan tekintete volt, hogy akire ránézett, az nem bírta ki sokáig. Ebben mondjuk benne volt a boszorkányság is. De nagyon szép szeme volt. Mivel még régi időkben élt, hosszú, szinte combjáig érő haja volt. Egy felületes szemlélő azt hitte volna, hogy biztosan festett haja van, hiszen haja természetellenesen világos szőke volt, szinte már fehér. Hajszínével pedig éles kontrasztban állt a nő ruháinak feltűnően sötét színe. Ezeket a ruhákat kedvelte.

Egyszer Mr. Renfield mesélte Lilynek, hogy minden este nyugodtan hajtja álomra fejét, mivel mindig lágy zeneszót hall. Egy napon elment, hogy megnézze, honnan jön ez az álomszép muzsika. Amikor Sylvia szobája előtt sétált el, akkor vette csak észre, hogy a lány játszik. Méghozzá egy elég különös, és ritka hangszeren, egy hárfán. Mesélte, hogy behunyt szemmel, lélekkel játszik, és hogy ujjai olyan kecsesen mozognak, hogy szinte észre sem lehet venni.

Lily körülnézett a szobában. Hirtelen olyan békésnek érezte az egész kis helyiséget, s mintha hallaná Sylvia hárfajátékát. Belépett Lestat. Lily udvariasan felállt, hogy kedvese leülhessen. Lestat helyet foglalt, és szerelmét ölébe ültette. Őrajta is látszott, hogy fáradt. Beszélgetésbe kezdett.

Lily felhívta barátnőjét, hogy menjen ki az állomásra Sylvia elé. Elmondta neki, hogy hogy néz ki a lány. Aztán Amy lelkére kötötte, hogy ne legyen túl hangos a zene. Miután ezt elintézte, visszaült eredeti helyére, és tovább beszélgetett Lestattal.

Lily arra gondolt aggodalmában, hogy mi lesz akkor, ha mégis Amy megfeledkezik ígéretéről. Akkor aztán lesz nemulass a halandóknak, az Admiral’s Arms bezár, a rendőrök elfogják Sylviát, vagy ha nem sikerül nekik, az azért lesz, mert feldobják a papucsot. Nem is mert a többibe belegondolni. Csak arra számíthatott, hogy biztosan minden rendben lesz, és még vámpír sem fog beléjük kötni.