Hol volt, hol nem volt, volt valahol a világban egy nagyváros. Igazán
hatalmas város volt, és rengeteg ember lakott benne így hat természetesen,
amint azt az emberélet törvényei megkívánjak, noha a halandók persze
nemigen szívesen vesznek erről tudomást, a Halál is gyakorta eljött
közéjük, és a gyászolok szép könnyekkel, díszbe öltözve, hatalmas
virágcsokrokat rendelve és végső útjára kísérve szeretteiket. A temetőkben
mindekinek szánalom volt a szívében, és szeretet, és emlékezés.A bánat
azonban sokszor nehezen enyhült.
Abba a temetőbe járók sokan találkoztak a kis fekete macskával; sovány,
görbe hátú kis jószág volt, borzas szőre gubancos is volt a sok bujkálástól
a sírkövek között. Sosem tudta senki, kié, ám mindenki nyugtázta egy idő
elteltével, hogy valószínűleg a temetőhöz tartozik. És ez valahogy olyan
helyénvalónak tűnt mindenki számára - egy fekete macska igenis "szükséges", de mindenképpen odaillő részlete egy sírkertnek.
És a kismacska minden alkalommal, amikor temetés volt, megjelent
odatörleszkedett a gyászolok lábához, de furcsa mód mindig azokhoz bújt oda
leginkább, akik a halottak legközelebbi hozzátartozói voltak - hogy hogyan
választotta ki, hogyan érezte meg a sok sötét ruhás emberből, hogy éppen
kinek van a legnagyobb szüksége vigaszra - mert bizony a kiscica odabujt,
odasimult, addig nem tágított, ameddig meg nem simogattak, és amikor
gubancos bundájába egy-két könnycsepp esett a szomorúak szeméből, akkor meg
jobban kedveskedett, addig, ameddig ki nem tudott csalni egy kis mosolyt az
arcokból. Amikor pedig a gyászolok hazetértek, és nehéz szívvel lefeküdtek a
sok részvétnyílvánítás meg a halotti tor után, sokszor eszükbe jutott a
kiscica, és mosolyogva aludtak el. Igen. A kis állat - mondogattak - milyen
kedves kis teremtés.
Egyszer aztán nagy-nagy temetést rendeztek a sírkertben. Egy férfit
temettek el éppen, a gyászoló tömegből fele sem ismerte őt - de eljöttek,
mert látni akartak, milyen drága gyászruhát rendelt a szomszéd, és a hátsó
sorokba bújva azt akartak kipletykálni, mennyire sírnak az egyes
jelenlévők. A férfi után özvegye és mindenét megöröklő kislánya maradt;az
asszony hideg, szobormerev arccal ült, sem bánat, sem szomorúság, semmi
érzelem nem tükröződött rajta. Olyan volt, mintha szíve sem lenne.
Rápisszegett a pap beszéde alatt sírdogáló kislányára, és elvette tőle a
babáját, hogy ne azt szorongassa, hanem figyeljen oda. A kislány még jobban
sírt, erre arcon ütötte - akkor a gyermek elhallgatott, összeszorította a
szemecskéjét, és hangtalanul mozgó ajakkal imádkozott a papáért, akit
annyira de annyira szeretett.
Egyszer csak a sírok közül megjelent a fekete kiscica. Halkan
elősomfordált, átbujt a gyászoló tömeg lábai között, és odasomolygott a
kislánykához; ez alkalommal, ki tudja, hogyan, ki tudja, mi módon, de puha
és selymes volt a szőre, és a szemei még tisztábban ragyogtak, mint
bármikor. A kislány óvatosan kinyitotta a szemét, meglátta a cicát, amint
az a lábához törleszkedik lehajolt és szipogva megsimogatta. A cica
boldogan tovább simult a gyermek lábához, és halkan dorombolni kezdett. A
kislánynak mosolyra húzódott síros szája - apuska nagyon szerette a
macskákat - és lehajolt megint, hogy az ölébe vegye a kis állatot. A
kőszívű özvegy odapillantott, düh öntötte el a szívét, és haragosan
odakiáltott. A kiscica odábbugrott, de nem futott el; a pap beszédének
éppen vége volt, és a gyászolók kezdtek elszállingózni a kocsikhoz. A
kőszívű özvegy ekkor felkapott egy faágat, ami a közeli sir talpánál
feküdt, odament a cicához, félretaszította a gyermeket, és ütni kezdte az
állatkát. A kislány sírva fakadt, a nő kezébe kapaszkodott, de mi sem
használt; "A rühes dög, tűnjön a pokolba!" kiáltással az asszony tovább
ütötte. A kiscica egy adódó pillanatban kisurrant az ütések alól, és
elszaladt a messzibb parcellák irányába de húzta a lábát, és sebeiből kis
vércsíkok szabdalták összegubancolódott szőrét. Az egyik szemét kiütötte az
asszony, de ezt mar nem látta senki, mert kezdett leszállni a sötét,
különben is senki sem törődött a kisállattal; mindenki a pletykákkal volt
elfoglalva, hogy ki milyen drága virágcsokrot hozott, és milyen
részvétnyilvánító lapot küldött.
Egyedül csak a kislányt érdekelte. Sikítva kiszakította magát anyja
kezéből, és a magát elvonszoló kiscica után szaladt. A hideg szívű özvegy
utána kiabált: "Gyere vissza, te istenverte kölyök!", de a lányka már el is
tűnt a sírkövek között, a lehajló faágak sűrűjében. Aztán az asszonykának más
dolga akadt - eligazítani a sofőröket a halotti tor helyszínére,
megköszönni a részvételt, és mellékesen megjegyzéseket tenni a temető
tisztántartására, hogy ilyen nyomorult állatok is betévedhetnek. Sok idő
telt el, és a kislány mégsem jött vissza mar mindenki elment, csak a
kislány nem került elő. A nő dühös lett ordított, kereste, de nem találta
sehol. Hívta a temetőőröket, akik szinten keresték, a nő pedig az
elvesztegetett időre gondolt. A kislányt azonban senki nem találta. A
biztonságiak azt tanácsoltak a nőnek, hogy menjen haza, majd ők értesítik -
a nő megkönnyebbülve és füstölögve elhajtott a halotti tor helyszínére.
A kislány egész éjjel nem került elő. Másnap és harmadnap sem, pedig
átkutatták a temetőt, aztán a környéket, az egész varost. Sehol sem volt.
Az özvegy azt hitte, a kislány után rászáll a vagyon, ezért nem igen
izgatta a helyzet, meg hát amúgy is el volt foglalva az új férfijával, aki
utalta a gyerekeket.


Egy hét múlva, amikor feladták a temetőben a keresést, ismét temetést
tartottak. Késő délután, inkább estefelé volt, és az alkony kezdetének
aranyszínű palástja mindent beborított. A gyászolok kis csoportban álltak
körül a sírt, míg a pap a beszedet mondta, s a halott férfi gyermekei
keservesen sírtak, pedig mar felnőtt korban voltak, és hát a felnőtteknek
nem illik sírni. És akkor egyszer csak különös alak jelent meg a gyászolok
között egy rongyos, tépett, koszos ruhájú kislány, akinek ruhájára, arcara
csomókban száradt a vér, sebei azonban, amiket mintha valami nehéz faaggal
vagy husánggal okoztak volna, meg mindig véreztek, friss színű vércsíkokat
hagyva a fekete csipkés gyászruhán. A kislány haja összevissza volt dúlva,
és a fél szeme ürege üresen, vakon bámult a semmibe. A karjában egy fekete
kiscica holttestét ölelte. Odabujt a két felnőtt gyerekhez, akik egy
pillanatra abbahagytak a sírást, és rátekintve a kislányra, felötlött az
elméjükben a gondolat: hogy vannak náluk sokkal nagyobb nyomorúságban elő
emberek is. Rászóltak a kislányra, kérdezték, ki-fia borja, éhes-e,
szomjas-e, mije faj; de a kislény csak mosolygott bajosan, nem felelt
semmit, s mintha egyre szépült volna, minden részvéttel teli kérdés
eltüntetett egy sebet, befoltozott egy szakadást a ruháján. Végül úgy állt
ott, mintha egészen egészséges volna, de felelni akkor sem felelt; amikor
mosolyt látott felcsillanni a két testvér szemében, megfordult, és kisétált
a gyászolok közül. A két testvér nem látta őt soha többet.

Beszeltek, hogy a kislány megjelent minden egyes temetéskor, amikor igaz
bánat terhelte a szíveket, s addig maradt, ameddig napsugarat nem lopott a
szomorú szívekbe - akkor pedig eltűnt nyomtalanul, a kiscica holttestével a
karjában...