Élt egyszer egy kisleány, aki mindig nagyon magányos volt. "Különös
gyermek", mondták a nagyok - "buta és nem szereti a lármát", mondták a
kicsik és ezért senki sem játszott vele. Biztos azt gondoljátok, hogy
emiatt nagyon unalmas és szomorú élete volt ennek a kisleánynak. Hát, egy
kicsit szomorú volt ugyan, de unalmas nem, mert a kisleány sohasem
unatkozott. Mindig sok gondolat jött hozzá látogatóba, ő látta is ezeket a
gondolatokat és beszélt velük, mintha élőlényként előtte állnának. Szavak
nélküli beszélgetés volt ez, amit mindenki ismer, akihez gondolatok járnak
látogatóba.Azok a gondolatok, akik a kisleányt meglátogatták, nagyon
különbözőek voltak, és egész különféleképp voltak öltözve is, már ha egy
gondolatról lehet egyáltalán ilyesmit mondani. Voltak közöttük szürke ruhás
szomorúak, örömteliek rózsaszínben, arany csillagokkal, pirosak és vidámak,
akik pofákat vágtak és kékek, akik mesés országokról tudósítottak és kiknek
szemei mindig a messzeséget fürkészték. Nagy csend kell legyen valaki
körül, ha ennyi sok gondolat látogatja, ezért a kisleány legszívesebben
teljesen egyedül kiment a falu temetőjébe és leült a sírok közötti magas
fák alá. A kisleány név szerint ismerte mind a sírokat és valóban érdekes
volt megfigyelni, melyik sírnál melyik gondolat jött látogatóba, és melyik
sírnál maradtak el a gondolatok. Mintha nem igazán tetszene nekik ott
valami... Tanulságos és szórakoztató volt azt is megfigyelni, melyik sírnál
mit mondtak a látogatóba érkező gondolatok. Mondandójuk nem minden esetben
volt hízelgő a sírban nyugvóra nézve, de a kisleány ebből tájékozódott,
hogy melyik sírnál lehet a legjobban üldögélni és a gondolatokkal
társalogni.Nos, amikor egyszer a kisleány megint a temetőben üldögélt és
színes gondolatai látogatását fogadta, egy fekete lepelbe öltözött alak
lépdelt át a sírok fölött és jött oda hozzá.

"Te is gondolat vagy?" kérdezte a kisleány, "sokkal nagyobb vagy
bármelyik gondolatnál, aki meg szokott látogatni és olyan szép is vagy,
mint az én gondolataim közül egyik sem."

A fekete lepelbe burkolt szépséges alak letelepedett a kisleány mellé.

"Túl sokat kérdezel egyszerre. Én valóban gondolat vagyok, de talán egy
picivel több annál. Egyáltalán nem könnyű megmagyaráznom, pedig szívesen
megtenném."

"Ne fáradj miattam", mondta a kisleány, "nem feltétlenül szükséges, hogy
értselek, az is nagyon szép, hogy nézhetlek. De nagyon szeretném tudni,
hogy hívnak. Az én gondolataim mindig elárulják, mi a nevük és az nagyon
szórakoztató."

"Én a Halál vagyok", mondta a szépséges alak és nagyon barátságosan
nézett a kisleányra. Egyszerűen meg kellett bízni a Halálban, ha az ember a
szemébe nézett, mert szép és jóságos szemei voltak - ilyen szemeket a
kisleány még soha nem látott. Nem is ijedt meg. Csak nagyon meglepődött és
elcsodálkozott, és csaknem örült, hogy ilyen nyugodtan üldögélhet a Halál
mellett.

"Tudod", szólalt meg, "vicces, hogy az emberek mindig félnek, mikor
rólad beszélnek, pedig te annyira kedves vagy. Szívesen játszanék veled.
Senki sem akar velem játszani."

...és a halál leült játszani a kisleánnyal - mint amikor két gyermek
egymással játszik - a temetőben a sírok között...

"Építsünk Eget és Földet", mondta a kisleány, "remélhetőleg értesz
hozzá. Csináljuk az Eget világos kavicsokból, a Földet meg sötétekből. Te
csak keress szorgalmasan kavicsokat."

A Halál keresgélte a kis köveket és nagyon igyekezett, hogy a kisleány
megelégedésére tegyen.

"Már elég kövünk van", szólt a kisleány, "úgy látom, nagyon szépen tudsz
játszani. Akarod az eget építeni, én meg a Földet, vagy fordítsuk meg?
Nekem mindegy. Azt választhatod, aminek jobban örülsz. Megengedem."

"Nagyon köszönöm neked", mondta a Halál, "de tudod, én nem vagyok már
gyerek és nem igazán értek ehhez úgy, ahogyan kéne. Te még gyerek vagy;
építsd fel Egedet és Földedet magad. De mindkettőnél segítek neked."

"Kedves tőled", válaszolta a kisleány, és építeni kezdte az Eget, meg a
Földet a színes kavicsokból. A halál nézte, hogy dolgozik és segített neki.

"Most figyelj", szólt a kisleány, "itt az Ég és ebben lakik a Jóisten,
ez meg a Föld, ahol én lakom. Mármost neked is kell egy lakás. De hát én
nem is tudom, hogy te hol laksz?"

"Én Ég és Föld között lakom", mondta a Halál, "mert hisz’ az emberek
lelkét kell a Földről az Égbe vezetnem."

"Tényleg", bólintott rá a kisleány, "akkor világos és sötét kövekből
csinálunk neked lakást. Szép lakás lesz, majd meglátod."

A Halál örvendezett, és nézte, amíg a kisleány a lakását építette.

"Figyelj csak", szólt a kisleány, "épp most mondtad, hogy az emberek
lelkét vezeted a Földről a Mennybe. Mesélj erről nekem egy kicsit - hogyan
csinálod és egyáltalán, miért kell meghalnunk? Nem futhatunk át egyszerűen
a Mennyországba?"

Alighogy a kisleány ezt a kérdést feltette, megszólalt az esti harangszó.

"Hallod a harangokat?" kérdezte a Halál, "tudod, az emberek lelkével úgy
van ez valahogy, mint a harangokkal. Minden ember lelke egy harang, és
hallod őket szólni - ha igazán odafigyelsz - szomorúságukban és
vidámságukban. Némelyiküknél ez a hang már csak egész halk, s ez nagyon
rossz. Ha én egy embert meglátogatok, akkor annak a lelkében estére
harangoznak - én aztán felakasztom a harangot az Égben és ott szól
tovább."

"És mind össze-vissza zeng-bong?" kérdezte a kisleány, "az biztos nem
valami szép, hiszen mindegyiknek más a hangzása. Gondolom, nem lehet
kellemes a Jóistennek állandóan hallgatni."

"Hát, ez igaz", ismerte el a Halál, "de tudod, a harangok addig járnak
vissza a Földre, és annyiszor lesznek újraöntve, míg valamennyi megtalálja
a saját, igazi hangzását és összességükben is harmonizálnak. De míg ez be
nem következik, nekem kísérnem kell az emberek lelkét a Föld és Ég
között."

"Nagyon sajnállak", mondta a kisleány "nagyon fárasztó munka lehet. De
figyelj; majd csak jobb lesz és akkor már nem is lesz dolgod, és akkor majd
újra olyan szépen fogunk játszani egymással, mint most."

A Halál bólintott és szemei a messze-messze távolba révültek.

"Elkészült a lakásod", mondta a kisleány, "csinos lett, ugye?"

"Nagyon csinos", mondta a Halál, "köszönöm neked. De későre jár és haza
kell menned. Jó volt veled játszani." Ezzel a Halál kezet nyújtott a
kisleánynak.

"Hát akkor jó estét", búcsúzott a kisleány, és pukedlizett, "nem akarsz
egyszer meglátogatni? Olyan sokat vagyok egyedül."

"De igen", válaszolt a Halál, "hamarosan meglátogatlak, mert annyira
egyedül vagy."

Nemsokára a kisleány nagyon beteg lett és mindenki biztos volt benne, hogy
meg fog halni. Az emberek szomorúak voltak, mert mindig szomorúnak tudták,
ha valaki meghal, különösen, ha ez a valaki egy gyerek, aki előtt még ott
áll az egész élet... szokták mondani. De hát ez egy különös gyerek volt,
akit a nagyok nem értettek és akivel a kicsik sem szerettek játszani. Végül
jobb is volt így.

Amikor megszólalt az esti harangszó, a Halál belépett a kisleány szobájába.

"Kedves tőled, hogy eljöttél meglátogatni", mondta a kisleány.

"Estére harangoznak", szólt a Halál és leült az ágy szélére.

"Ó, igen", emlékezett a kisleány, "erről meséltél nekem olyan szépen,
mikor együtt Eget, meg Földet építettünk. Akkor biztos azért jöttél, hogy
elvidd lelkem harangját. Remélem, szépen szól majd, és a Jóisten nem
mérgelődik."

"A Mennyben nagyon vágynak már egy tiszta harangra", válaszolta a Halál,
"ezért kértek meg, hogy jöjjek el hozzád."

"Szóval, akkor meg kell halnom?" kérdezte a kisleány.

"Nem kell ezt így nevezned", mondta erre a Halál, "nézd csak, egészen
egyszerű a dolog; az ajtódban áll két angyal és ők felvezetnek az Égbe, a
Jóistenhez."

"Én nem látom az angyalokat", mondta a kisleány.

"Majd a karjaimba veszlek, és akkor egyből meglátod őket".

És akkor a Halál a karjaiba vette a kisleányt, aki - amint a Halál karjában
volt - azonnal meglátta a két fényességes, fehér ruhás, ragyogó szárnyú
angyalt, és azok a szárnyak felvezették az Égbe, a Jóistenhez. A kisleány
haranglelke megszólalt és régen nem hallottak már a Mennyben ennyire tiszta
esti harangszót.