Eldöntöttem hogy erről a témáról fogok nektek írni, de a cikk maga még nem volt meg, elkezdtem rögtön hozzá képeket keresni - a legtöbb szívbemarkoló volt, volt melyen egy ember állt egyedül, köd volt, hideg volt, s csak egy fa volt előtte - mindketten rettentő magányosak lehetett. Furcsa ilyen jellegő képeket keresni. Furcsa viszontlátni egy érzést, amit talán nem is lehet megfogalmazni. De talán Tóth Árpádnak sikerült a Meddő órán című művében.

Egy furcsa kérdés - a magány és az egyedüllét egyet jelent? Nem. Nem jelent ugyanazt. Erre megfelelő példa David Riesman szociológiai könyvének címe a "Magányos tömeg" illetve egy kis idézet "Néha a legnagyobb tömegben a legmagányosabb az ember, ha az az Egy nincs ott..".

Kétségtelen hogy a két érzés együtt jár, hiszen ki nem ment volna el egy rendezvényre egyedül, ahol senkit nem ismert, vagy ha nem is egyedül ment el, csak egyedül marad, mert elkóborolt a társaitól, nos, ott ki ne érezte volna a szívében a mardosó érzést? Hányszor érezhettük ezt, amikor egy közösségben voltunk, mégsem szólt hozzánk senki.. S hogy ellenpéldáz is mondjak - hányszor feküdtünk le már egyedül, mégis tudtuk, hogy nem vagyunk magányosak? Hányszor feküdtünk már le úgy, hogy tudtuk, holnap ismét láthatjuk a barátainkat, társainkat? S hányszor feküdtünk le egy számunkra kedves ember arcával?

Ne gondoljuk azt hogy a magány és az egyedüllét ugyanazt jelenti. Attól, hogy most épp nincs veled egy térben senki, még nem jelenti azt hogy magányosnak is kell lenned - gondolj mindig azokra az emberekre, akik szeretnek, s akiket te is szeretsz! Gondolj az Ő mosolygó arcukra, s emlékezz, hogy nekik mennyire fontos vagy! A tér csak egy ostoba dimenzió :), olyan mint az idő.. De az érzések valóban léteznek, s miattuk sokat szenvedünk. Véleményem szerint törekedjünk a magányosság legyőzésére!

Remélem mindenkinek fog sikerülni!

Őszinte barátotok,

ßłithe