A gruftik

 „A „gruft” német szó, sírboltot jelent. Fekete ruhában járnak, hajukat feketére festik, arcukat halotti sminkkel borítják. Gyakran járnak temetőbe, van köztük olyan, aki otthon koporsóban alszik. Céljuk a halál, a túlvilágba átlépés. Karjukat, csuklójukat összevagdossák, drogokat szednek, hogy a halálhoz közel kerüljenek. Közülük többen – grufti elbeszélések szerint – öngyilkosságot követtek el, amit társaik bátorítottak.” (Rácz (1998) p. 191.)
Rácz „okkult devianciának” nevezi a grufti csoportot, mivel kapcsolatot keresnek a túlvilággal, egyfajta konstruált valóságot hoznak létre, melynek középpontjában a halál és a túlvilág áll. Az okkult devianciák az élet értelmére keresik a választ. Hisznek abban, hogy a valós világ és a túlvilág kapcsolatban állnak, köztük kommunikáció zajlik: „A túlvilágtól csak a hideg acél választ el!” – grufti mondás. (Rácz (1998))

 
Ahhoz, hogy a grufti jelenséget jobban megértsük, bele kell pillantanunk a ’80-as évek végének helyzetébe. „Kialakult egy súlyos erkölcsi, társadalmi, gazdasági válság, a fiatalok pedig reménytelen helyzetbe jutottak. … Számításba kell venni a korábbi kommunista szimbólumrendszer összeomlását, amely elsősorban mint elhatárolódásra szolgáló negatív identifikációs pont volt hatással az ifjúsági szubkultúrákra.” (Rácz (1998) p. 193.) Rácz arra hívja fel a figyelmet, Mircea Eliade A szent és a profán című könyvére hivatkozva, hogy „valamely rend, kultúra megsemmisülését a pusztulás, halál képzetei kísérik. Az egyik formációból a másikba történő „átmenetet”, de még az újjászületést is a halál különféle szimbolikus megnyilvánulási formái kísérik. Minden egzisztenciális válság kérdésessé teszi a világ valóságát és az ember jelenlétét a világban. A magyar nép az utóbbi években mintha meglehetősen sokat foglalkozna a halállal. Gondoljunk Nagy Imre újratemetésére: a megfordítva eltemetett halottakat kihantolják, felravatalozzák, majd újra eltemetik. Az egész szcéna olyan, mint egy grufti vízió. … A halottak tényleg „visszajárnak”.” (Rácz (1998) p. 195.)

 
Hogy hogyan és milyennek látták a világot a gruftik, azok a zömében 15-19 éves fiatalok, akik „a rendszerváltás áldozatainak” is tekinthetőek?
„…nem érzem jól magam a világban. Ezért várom a halált. … Nem tervezem a jövőmet, világvége hangulatban élet. Semmit nem várok az élettől, hiszen egyik napról a másikra élek csupán. Nem akarok kinőni a fiatalságból, vállalom a külsőségeimet, az életfilozófiámat. Nem szeretnék beállni a sorba, dolgozni, családot alapítani. Sokszor elgondolkodom, milyen jó poén lenne egy gyerek, de hát nincs jogom egy másik, későbbi ember életét tönkretenni, hiszen nem tudnék és nem is akarok normális polgári életet élni. … Annyi fűz ide, hogy emberként kell megélnem ezt a világot. … Kinézek valahogy, teremtettem magamnak egy világot, ami rátelepszik a gondolkodásomra. … Igazából nem is akartunk elkülönülni, csak megpróbálkozni valami mással. (Maci-egy grufti)

 
Külföldön ennek a szűk rétegnek nem volt akkora társadalmi visszhangja, Magyarországon viszont újságcikk és film is készült róluk, – ezeknek valóságtartalma kétes – lerántva a leplet eme „döbbenetes ifjúsági szubkultúrá”-ról, ahogy az idézet Ifjúsági Magazin cikkben olvashatjuk. A rendszerváltás okozta sokkhatás a ’90-es évek közepén kezdett csillapodni, bezárt a Lyuk is, és mindazok, akik túlélték ezt az időszakot, betagozódtak a szubkultúrába, vagy teljesen elhagyták azt, és a „normális” polgári életet választották. A szubkultúra jelenlegi tagjainak 66%-a ismer olyan tagokat, akik annak idején gruftik voltak, és 15%-uk mondta magáról, hogy grufti vagy grufti volt.