Armand és Lilith élete a lehető legjobbnak bizonyult. Tanították egymást, megosztották gondolataikat egymásnak, remek páros voltak. Lilith is egy csomó új érdekességgel szolgált Armandnak, és Armand is sok új dolgot tanított, vagy mesélt neki. Szerettek gyilkolni, de ez volt az egyetlen dolog, amit nem együtt csináltak. Mindketten külön-külön jártak vadászni, és mivel huszadik századot írunk, volt egy hatalom a kezükben ,amivel eltüntették a harapásnyomokat, és nem derült ki semmi a „különös” gyilkosságokról. Egyszer elég távol kerültek az otthonuktól. New Orleans szélén voltak, ahol több vámpír is járta a bolondját, ahogy Armandék mondták. Ez körülbelül azt jelentette, hogy már nagyon nehezen lehetett megkülönböztetni az igazi vámpírokat a vámpírt játszó gyilkos emberektől. Különben már az igazi vámpírok is inkább közéjük illeszkedtek, ezért egyértelműen szánalmasak voltak. Lilith szívből gyűlölte ezeket a kárhozott embereket, és ölnivaló igazi vámpírtársait. Amint itt vadásztak, észrevettek egy rendkívül szép vámpírt. Aki Armand és Lilith szemében szép vámpír volt, az tényleg az volt. Ő különállt a többi vámpírtól ,és embertől. Ugyanolyan volt, mint Lilith régen. Szőke haj, kék szem, és magas, kicsit vékony termet. Lilith rögtön megismerte, de nem volt biztos a dolgában. Odament a vámpírhoz, és megszólította.

-Hogy hívnak, vámpír?

A szőke vámpír nem akart hinni a szemének, hogy édes lányát látja szemei előtt.

-Ki kérdezi?

Szólalt meg bizalmatlanul.

-Lilith de Lioncourt.

Lestat eletében először könny gyűlt kéken csillogó szemében.

-Én vagyok az édesapád. Lestat. Nem tudom elmondani, hogy mennyire örülök!!! Nem akartalak otthagyni fiatal, újszülött vámpírként. Fel akartalak nevelni, és később vámpírrá tenni. Csak nem jött össze. Haldokoltál, mert akkor még gyógyíthatatlan volt a torokgyík. Szükségét éreztem annak, hogy vámpírrá tegyelek. Nem hagyhattalak meghalni…Sajnáltalak volna, megöltem volna magam. Kellett a saját, és legfőképpen a te életed. Utána pedig vámpírok fenyegetésébe kerültem, és szégyenszemre otthagytalak, és elmenekültem. Esküszöm nem így alakult volna a sorsod. Most is téged kerestek ám! Tehát igaz, amit vámpír ismerőseim suttogtak. Lilith valahol itt van nem messze New Orleanstól. Kerestelek, és megtaláltuk egymást. Hogy vagy? Van társad? Volt már tanítványod? Annyi, de annyi kérdésem van a számodra! Beszéljük meg az otthonodban! Lehetséges?

Lestat mondanivalóját viszont alig lehetett érteni. Sírt, és lánya nyakába borult. Lilith jószívvel ölelte át. Megérte apját. Sajnálta.

Odavezette Lestatot, ahol Armanddal laktak. Bementek. Armand is épp akkor érhetett haza, mert az ajtó nem volt már bezárva. Éjjel egy óra volt, mire New Orleansból ide értek. Armand a hallban várt Lilithre. Vidám volt. Meglátta Lestatot és Lilithet. Rögtön megismerte az ötszáz éves szőke barátját. Nagyon elcsodálkozott. Lilith elnevette magát.

-Ugyan Armand! Kiesel a szemeden!

Armand is jót nevetett, és aznap este nagyon sokmindent beszélt meg Lestattal. Mivel Lestat egyszer a társa volt, köteles volt majdnem mindent elmondani. Megkérdezte, hogy miért nem mesélt Lilithről.

-Hogyhogy sosem említetted, hogy van lányod?

-Kockázat lett volna. Azon a vidéken, abban az időben még a falnak is füle volt. Engem üldöztek, mert mindennel kiütöttem a szabályokat. Úgy éltem mint egy halandó. Rockcsapatot vezettem, és imádtam a rivaldafényt. Nameg egyszer a testrabló is átvágott, majdnem meglépett a testemmel. Akkor voltam halandó egy darabig. Rettentő volt. Utána visszakaptam a testem. Gondolhatod, hogy a bokor, amit Marius alapított, és azután is fennmaradt eléggé epés volt rám. Teljesen kiborultam, amiért nem találtam Lilithet sehol. Majdnem belerokkantam. Csodálkozol, hogy utána sírok?

Lestatból csak úgy ömlöttek a szavak. Persze Lilith is hallott mindent. Sajnálta apját, de egyben irigyelte is, amiért ilyen kalandokba volt része. Olyan volt, mint az apja. Szeretett veszélybe kerülni. Lassan felkelt a nap.

Lilith még lázálmában is Lestattal beszélgetett. Szerette az apját, és mivel sokáig nem találkoztak, száz év nem lett volna elég, hogy mindent megbeszéljenek. De neki egyenlőre ez untig elég volt. Este elment vadászni. Elment megint New Orleansba. Találkozott egy magányos halandóval, aki a város szélén levő hatalmas erdőben bolyongott. Telihold volt. világos volt többnyire, és Lilith jól látta az ifjú embert. Nem lehetett tizenhat évesnél fialabb. Vállig érő fekete haja volt, sötétbarna szeme, és nagyon szép arca. Lilith úgy gondolta, megismerkedik vele, és ha a fiú engedi, vámpírrá teszi. Az előző tanítványai többnyire hálátlanok voltak, elfelejtették tanítójukat. Lilith azt szeretette volna, hogyha ezzel az ifjúval másképp lesz. Odament hozzá. A fiú egy hatalmas kivágott, eldőlt fára leült gondolkodott. Észrevette Lilithet. Azt gondolta, meg kellene szólítani. Mégse. Nem tudta, hogy mit csináljon. Viszont a gondolatai nyílt titkok voltak Lilith előtt. A lány odament hozzá, és leült mellé. Megszólította.

-Szép esténk van, igaz Mauricius?

A fiú nagyon megrémül.

-Honnan tudod a nevemet?!

-Előttem nincs titok halandónak.

-Halandónak? Csak nem te is egyike vagy azoknak az embereknek, akik játsszák a nagy vámpírt?

-Nem. Ha nem hiszed el, nem baj. Érted jöttem.

Mauricius nem szerette, ha valaki fenyegetőzött neki. Jobbnak látta volna elfutni, de mintha földbe gyökerezett volna. Lilith megfogta a kezét.

A fiú azonban a szavába vágott.

-Semmi gond, úgyis meg akarok halni. Apám elhagyott, anyám pedig meghalt. Semmi akadálya hogy megölj, úgysem kellek senkinek. Különben meg elhiszem, hogy igazi vámpír vagy.

-Nem akarlak megölni. Csak vámpírrá tenni. Nem kell semmit sem mesélned az életedről. Ismerlek. Gondolataid mindig nyitva állnak előttem.

-Úgy hallottam, hogy a vámpírok nem tudják a teremtményeik gondolataikat elolvasni. Meg a tanítványok se a teremtőikét.

-De én tudom. Annyira erős vagyok. És az idő múlásával még több erőre teszünk szert, és ha erős vámpírok véréből iszunk. Ha halott vért iszol ,akkor rettentően megbetegszel tőle. A koporsódban, vagy a föld alatt minden fizikai és lelki sérülést ki tudsz heverni, és semmilyen vallási tárgy nem bánt. Az ezüstöt is nyugodtan hordhatod, és a fokhagymától se halsz meg. Ezek mind csak babonák.

Szeretnél a tanítványom lenni?

-Igen. Jó lenne melletted lenni, és tőled tanulni. Előtte viszont megtudhatnám a neved?

-Persze. A nevem Lilith.

-Szép neved van.

-Köszi. Essünk túl rajta. De előre megmondom, hogy nem egy leányálom vámpírrá lenni. Jól meggondoltad?

-Igen. Biztos vagyok benne.

Lilith Mauricius nyakát átharapta. Talán egy kicsit durvábban, mint akarta, de ő nem volt az a finomkodó vámpír, mint Armand. Azután megitatta vérével. Mauricius nagyon szenvedett, miközben haldoklott. Ordított, hangja az erdő elejére elhallatszott. Azután átváltozott. Gyönyörű vámpír lett belőle. Az első dolga az volt, hogy megköszönje Lilithnek hogy átadta neki a Sötét Ajándékot.

Lilith nem úgy szerette, mint a szerelmét, hanem úgy, mint a fiát. Mauricius hozzáhajolt, és a fülébe súgta: -Köszönöm!