A BORDERLINE-KÓR

            June vagyok, 16 éves szlovákiai, vagy ha úgy tetszik felvidéki magyar, 16 éves rocker-goth csaj- és Borderline beteg. Nem akarok orvosi frázisokat futtatni oldalakon keresztül, abból van elég: oldalak az interneten, könyvek, folyóiratok - olvastam őket én is, mégsem ismertem fel teljes mértékben magamon a betegséget. Erről szeretnék irni, testközelből úgymond.

            Ha megengeditek, untatnálak titeket az én történetemmel.

            A betegségem régebbre, vagy 2-3 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Nem tudom, mi váltotta ki, csak sejtem, csak sejthetem, miért kezdődött az egész. 13-14 éves koromban rossz társaságba keveredtem. Volt ott minden, cigi, drog, már keményen "be voltam állva mindennap, mint zsiguli a kertbe". Egyik nap azt vettem észre, hogy a fű lefelé húz, nem felvidit, a piától sirógörcsöt kapok, a gyorsitók zsibbasztanak. Akkor, elkábitva, elhatároztam, hogy ebből ki kell másznom. Nem volt könnyű, főleg mert a társaság nem nagyon akart elengedni, szerves részének tekintett. Az egyik csaj, aki belerángatott ebbe az egészbe mondta:"Innen, szivem, téged csak koporsóban visznek el. Bekerültél, benn is maradsz". Majdem beigazolódott a jóslata. Az akkori pasimat elhagytam, mert minden mértékben el akartam szakadni, ami azért sem volt könnyű, mert egy faluban, sőt egy utcában élni a bandának a tagjaival nem lehetett könnyű életnek nevezni. Szóval az akkori pasim, mikor elhagytam, megfenyegetett, hogy megöl. Ahogy ismertem, és amilyen hire volt-megtette volna.  De anyukám intézkedett, szólt az unokatestvérének, aki rendőr, az meg elsimitotta az ügyet. Véresre karcoltam a kezeimet akkor biztositótűvel, igy oldottam a félelmemet. A további időszakban egyre többször és erősebben, mélyebbre vágtam, karcoltam. "A külső fájdalom, enyhiti a belsőt" "Ha fáj a lelkem, fájjon a testm is"- ilyen és efféle mondatokkal magyaráztuk ki magunkat a legjobb barátnőmmel, ha valaki utalást tett, vagy bátor módon rákérdezett, ugyan már mi is az a sok sebhely a kezünkön. Megint jöttek a drogok, beléptek az életembe a fiúk, s én egyre bizonytalanabb és magányosabb lettem, ahogy teltek a hetek, hónapok, ahogy egyre több ember vett körül. Nem éreztem, hogy valaki is megértene, egyedül voltam, bizonytalan, tékozló, életunt, összetört, erőtlen voltam...

            Kellett egy pasi-megszereztem, de ha má megvolt, ha már belémszeretett, ha elkezdett ragaszkodni, eldobtam, és fáj nekem is, bűntudatom volt. Ahányszor csak hazamentem, részegen vagy betépve, bűntudatom volt, mert tudtam, anyu pontosan tudja, mi van velem, csak nem szól, mert azt is tudja, hogy menekülőre fognám a dolgot. Mit tehetett volna? Ha bezár, elszökök, vagy megölöm magam. Mindig volt nálam zsilett vagy kés, hogy a hirtelen semmiből rám törő démonok orditását csillapitani tudjam. Romlottak a jegyeim, már 9 hónapja szakadatlanul be votam rúgva hetente minimum háromszor, de a legtöbb esetben még többször is, lógtam a suliból, füveztem minden nap, egy hónapban kb. kétszer volt speed, vagy pervitin is. Éreztem, tudtam, hogy egyre mélyebbre csúszok, és ha gyorsan nem térek észhez, többet nem állok fel a földről. De lusta voltam, gyenge voltam azt mondani a szüleimnek: vigyetek pszichiáterhez, mert vagdosom magam, és drogozok. Kérdezték sokszor, nincs valami baj? Nem akarsz valamit mondani? Ezek a kérdések soha nem szemrehányóak, számonkérőek voltak- segitő kezek voltak, amiket annyiszor, de annyiszor visszautasitottam, ellöktem.

            Aztán, nemrég, egyszer majdnem terhes maradtam. Nem tudtam mit csinálni, csak irtam anyunak egy SMS-t, hogy mi a helyzet. Hazamentem, adott pénzt, megértő volt, vettem esemény utáni tablettát. A kezemen már veszélysen mély vágások voltak. Leálltam a piával, a drogokkal is. Aztán hirtelen pár barátnőm, már amennyire azok voltak, a hátam mögött érdekes dolgokat mondtak rólam, én pedig megtudtam. Féltékenyek voltak rám, mindenki tudta. De nekem akkor is nagyon fájt. Eljöttem a suliból, vettem 2 liter bort, 1 litert legalább megittam, de lehet, többet is, és az én szervezetemnek nagyon betett. Összevagdostam a kezemet, s hirtelen beugrott valami: mi lenne, ha örökre vége lenne? Megpróbáltam. De a zsilett nem vágott elég mélyre. Hazatántorogtam, a busz felkavarta a gyomromat, részeg voltam, anyukám pedig meglátta, hogy csöpög a vér a kezemről. Kijelentette, hogy másnap pszichiáter, és nem érdekli, de szeret és nem akar elveszíteni. Én pedig beláttam, hogy meg lehet menekülni.

            Azóta van jókedv az életemben, van boldogság és vannak céljaim is. A doktornő nagyon kedves, sokat segit. A gyógyszerek is segitenek, inni tényleg nem ihatok, mert megfulladnék a tabletták miatt. De a legnagyobb dolog, amit kaptam: már tudok bízni, hogy lehet, sőt lesz jobb is. És tudom, fel tudok állni. Aki depressziósnak érzi magát, vagy vágja, égeti a kezeit, esetleg nagyon fél valamitől, menjen el pszichiáterhez! Mindent lehet kezelni, csak idejében észre kell venni a dolgokat! Higgyétek el, fel kell állni!!!

June